Kutasi Kovács Lajos: Vasárnapok hétköznapok (Veszprém, 2005)

VARÁZSKÖRBEN

VASÁRNAP Szindbád éjszaka kapott csak életre, mint a denevérek, szeme ilyenkor csillogott, szabadabban lélegzett, s indult a lesre. Keleti ösztöne vitte, a városnak még a muzsikája is más volt, talán besüvített a puszták szele, talán a nyírfák üzenetét hozta valahonnan a szél, talán egyféle muzsika szólt, melyet nem hallott senki más, csak a nomád - s minden keleti nomád, kinek két szíve van s az egyik mindig ott, Keleten dobog. A pesti éjszakában, a Margit-szigeten még hallani lehetett a zsolozsmát a Margit-rom szent kövei között. A Vízivárosban talán cifra cipellő kopogott a kövön, s egy árny suhant valahová titkos légyottra. A Tabán öreg macskakövein, sejtelmes utcalámpái alatt halkan énekelt valaki egy repeső dallamot, melyre nem figyelt más, csak a hold, meg a falak, meg az utca, meg a gázlámpa. Az öreg házak kisvárosok arcát mutatták. Ide nem férkőzhetett akkor még a fiatal Pest, itt még az ős-Buda szunnyadt és lélegzett: élt. Az a Buda, amelyhez hozzátartozott Gül Baba rózsakertje is és a Rudas fürdő, hol a pasák áztatták valaha petyhüdt tagjaikat. Az a Buda, amelynek várszínházában még Beethoven adott hangversenyt. Hol Táncsicsot emelték vállra 1848 csodálatos márciusában, s hol Széchenyi komoly, szakállal keretezett arca nézett nyugtalanul s mégis bizakodón a jövő felé. E régi Buda, s a régi Pest, s minden, ami ezen túl volt, a régi Magyarország, melynek minden színe, íze sajátosan magyar volt még, ott muzsikált a kiskocsmák asztalainál, a búfelejtő pohár mellett, mikor Szindbád a borospohár fölé hajolt, mintha valamely ókori jós lenne, vagy újabb kori planétás, aki kiokosodik a jelek között s megsejti a jövendőt is. De Szindbád nem a jövőt kereste: nem vonzotta semmi arrafelé, inkább a múltban utazott, hisz ott nyihogott már a vö-