Kutasi Kovács Lajos: Vasárnapok hétköznapok (Veszprém, 2005)

TŰZTORONY

s mily öröm számomra, amikor mindig valami újabbat tudok meg róluk és tőlük. Mert a rég porladó magyarok beszélnek, haló poraikban is. Vallanak a sírok, melyeket a tudósok - köztük épp e könyv szerzője is - feltártak, s vallanak régi életünkről keleti rokonaink - s most nemcsak finnugor nyelvrokonainkra gondolok, a cseremiszekre, az osztjákokra, a votjákokra és az Európába szakadt finnekre, hanem elsősorban a „vér szerinti testvéreinkre", a baskírokra. Egy csaknem tizenöt év előtti emlék elevenedik meg hirtelen előttem, amikor 1946 egy hideg téli reggelén az egyik hamburgi pályaudvar peronján fel-alá sétáltam egyik vér szerinti testvérünkből magyarrá lett baskírral, dr. Tagán Galimdzsán professzorral. Ő, aki ott született, ahol Julián barátjárt és hol nyolcszáz évvel ezelőtt még ugyanazt a nyelvet beszélték Magna Hungária magyarjai, amit mi - sok olyan dologról tudott felvilágosítást adni, ami közelebb vitt bennünket is honfoglaló őseinkhez. A millennium idején, amikor a honfoglalás ezer esztendejét ünnepelte meg a nemzet, Pulszky Ferenc író és archeológus még azt merte állítani, hogy a magyarság - sem a finnugor, sem a török-tatár - soha nem tudott művészetet teremteni és azt csupán a magyarságba beolvadt indogermánoknak köszönhetjük. Ősi művészetünk emlékeit akkor még odaajándékozták könnyelműen az irániaknak, a perzsáknak, vagy éppen a normannoknak. S most a sírok és a rokon népek tanulmányozása bebizonyította, hogy magyar művészet, melynek sajátos formanyelve ma is él, már Európa kapujában is volt. Ötvöseink, szőnyegszövőink nem csupán átvettek egyet s mást az iráni, vagy egyéb ötvösöktől és szőnyegszövőktől, hanem sajátos magyar művészetet is teremtettek.