Kutasi Kovács Lajos: Vasárnapok hétköznapok (Veszprém, 2005)

VARÁZSKÖRBEN

Ezernél több alapszavunkban visszhangzanak az uráli erdők. Számos szavunk elvisz Mongóliába, a kínai nagy falig. Mintegy háromszázötven török szavunk Belső-Ázsiában gyökeredzik. A rég eltűnt hun, kun és besenyő nyelvekből talán mi őrzünk csak valamennyit. Mielőtt elindultunk Nyugat felé, az uráli átjáró előtt az irániaktól kaptunk szép szavakat. Vándorlásunk során és a Kárpát-medencében a szlávoktól átvett szavak torlódó mássalhangzói közé magánhangzókat ékeltünk, a germán szavak pattogását lágyítottuk és magyar hangzásúvá formáltuk a latin és egyéb jövevényszavakat. Nyelvünkben zúg a meotiszi legenda, az ősi sámánének éppúgy, mint a megrázó Mária-siralom. És minden, ami a magyar lélek, a magyar irodalom századait jelzi. Zrínyi, a költő és hadvezér ereje, Berzsenyi fönséges pátosza, Petőfi mindent átköltő lírája, Arany János páratlan szógazdagsága, Ady fájdalmas feljajdulása, József Attila forradalmisága, Radnóti megrázó, sírig hű magyarsága, Illyés Gyula mély bölcsessége és nemzetféltése. Magyarországon nem éreztem annyira nyelvünk mágikus erejét, mint idegenben, Nyugat-Európában, Észak- vagy DélAmerikában. Idegen nyelvek tengere szüntelen ostromolja anyanyelvünket, és vigyáznunk kell, ne kopjanak meg a szavak, ne sápadjanak el a jelzők, ne váljon idegenné a hangsúly, ne keverjünk idegen szavakat beszédünkbe-írásunkba. Ahogy Erdély nagy költője, Reményik Sándor írja: „Áhítattal ejtsétek a szót. A nyelv ma néktek végső menedéketek..." Valóban az, nemcsak a kisebbségi sorsba taszított magyar millióknak, nekünk, világban szétszórt emigránsoknak is. „Nyári napnak alkonyulatánál..." - olvasom Petőfi versét és máris ott vagyok a legmagyarabb folyónál, a Tiszánál.