Kutasi Kovács Lajos: Vasárnapok hétköznapok (Veszprém, 2005)

CSILLAGKÉPEK

VASÁRNAP kikötő kijárata felé. Most konvencionális szavak mögé menekültek, mert valahogy le kellett küzdeni a találkozás ünnepélyes döbbenetét, valahogy a hétköznapokat kellett körülfonni, hisz örökké, huzamosabb ideig nem élhet ünnepben az ember. S míg beszéltek, hogy milyen az út, milyen ez a város, mi vár rájuk, s milyenek is lesznek hétköznapjaik, az életük, lopva s titkon egymásra néztek, keresték a másikon keresztül a régi önmagukat. Mert megváltoztak mindketten. Ez már az idő parancsa, kitérni nem lehet előle. Mindennek lényege a változás, az örök változás. De hol van a változó mögött az állandó? Mi az, amibe bele lehet kapaszkodni, mintegy lehorgonyozni az élet hajóját? Az asszony szép volt, fiatalos, karcsú. Érett, mint a gyümölcs, mely kívánatos és jóízű. A férfi kemény volt, férfias, izmos, sokkal testesebb, mint amilyennek utoljára látta, s mégis, valahogy ott mosolygott benne az a régi fiatalember is, aki annyi hittel tudott hinni, aki annyi akarattal tudott akarni. De amikor túl voltak az első pillanatok nagy megrázkódtatásán, s túl voltak a semmi színű mondatok könnyed hazugságain, mégis csak fennakadtak az egész találkozás értelmén és lényegén. A két ember találkozásában van valami a meszszi utak igézetéből és rejtelméből, hisz mi minden van mögöttük, mit hoztak magukkal s mit tudnak vinni tovább. Meg tudják-e osztani egymás terhét? Először az asszonyból tört ki valami felzúgó zokogásként a vallomás az elmúlt másfél évtizedről. - És tudod - mondta, de a szavak mögött a fogak öszszeverődése, a rettegés, a sírás vált hallhatóvá, érezhetővé -,