Kutasi Kovács Lajos: Vasárnapok hétköznapok (Veszprém, 2005)

TŰZTORONY

Jutocsának szép török nevét őrzi - legszívesebben fehér mént áldoztunk volna, mint valaha Koppány úr sámánjai a csatári dombon. Mert ennyi pogányság megkísértett bennünket Veszprémben. A piarista gimnázium falában Batsányi emléktáblája volt, a Korona Szálloda falában meg Petőfié. Itt született Szomaházy István, aki a századforduló táján a legnépszerűbb regény- és színműíró volt - ám én soha nem olvastam már tőle semmit, csak egyik művének címét ismerem: Mesék az írógépről. Az első élő író, akit megismertem, Sziklay János volt, az „eposzköltő", akiről még életében utcát neveztek el Veszprémben. S mint fiatal újságíró, annál a lapnál kezdtem a pályafutásomat, amelyet a múlt század végén Cholnoky Viktor szerkesztett. Mert Veszprém volt a Cholnokyak ősi fészke. Innen került ki Cholnoky László, a tragikus sorsú író, akit nyomtalanul elvitt a Duna, és Jenő, a földrajztudós, aki fűzfakoromban egyik válaszlevelében „kedves földimnek" szólított. Csermák, a neves zeneszerző az alsóvárosi temetőben pihen. Gyermekkoromban annyit hallottam a „régi Veszprémről" - s különös, ma már az én Veszprémem is a „régi". Ha fülelek, hallom a Kiskoronából Lendvay muzsikáját - egy régi koszorúcskáról -, s nevekre emlékezem, amelyeket a Reinprecht liget öreg fáiba véstem. Dereng előttem az a régi téli reggel, amikor Erdélyi Józsefnek mutattam meg bakonyi büszkeséggel a veszprémi múzeum betyáremlékeit, s a költő a Medgyesy-véste Laczkó-szobor előtt dúdolta a fülembe a Himnusz általa írt pentatonikus dallamát.