Kutasi Kovács Lajos: Vasárnapok hétköznapok (Veszprém, 2005)

VÁNDORTARISZNYA

Iemanjá Őszi verőfény a Copacabanán. Nincs már elég ereje a napnak, a víz hűvös, a legmerészebb fürdőzők is csak kóstolgatják a vizet. A tenger nem haragos, inkább csak játszik, mégis, amikor a part felé rohanó hullámok egyszerre megtörnek, olyanféle hangot hall az ember, mintha távoli ütegek dörögnének. A hegyek láncolatából kíváncsian bámulnak a végtelenre a csúcsok - mintha nem látták volna eleget a tájat, a tengert és az eget. Nem tudom, honnan jött a muláta. A város kőrengetegéből, vagy a morrókon elszórt favellák kunyhói közül. Fiatal aszszonyka, valamivel a húsz felett. Karcsú, formás, vékony bokájú, kedves arcú. Csokor virág és szál gyertya a kezében. Lejön a partra, a víz közelébe. Mintha megfelelő helyet keresne, körülnéz. Aztán lekuporodik, s a homokban gondosan kis helyet készít a gyertyának. Tudom már, hogy valami rejtelmes és ősi szertartásnak leszek akaratlan tanúja. A gyertya lobogni kezd - fénye gyenge, nem versenyezhet a délutáni verőfénnyel. De mégiscsak egy fény - fény a világban, melyet ember gyújtott. Az asszony feláll. Arca ünnepélyes, szája zárt, szeme szűkre húzott. A tenger fele lépdel most, cipőit a homokon hagyja, s megy be a vízbe. Térdéig ér a víz - nem messze tőle a hullámok haragosan habosán törnek szét, s szivárványszikrákat szórnak szerte. Előrehajol, s a virágokat a víz felé tartja. Nem szórja le, nem dobja el. Várja, illedelmesen, hogy a tenger értejöjjön, a víz kivegye a kezéből.