Kutasi Kovács Lajos: Vasárnapok hétköznapok (Veszprém, 2005)
VÁNDORTARISZNYA
gyötrő egyedüllét elől, mely utánunk sompolyog, megfojtja nyugodtnak hitt perceinket, mely odatolakszik a pihenés boldognak hitt óráiba, mely elszakít a bennünket körülvevő világ legvaskosabb és legélőbb valóságától. Váratlanul lep meg bennünket egyedüllétünknek tudata, s szinte fizikailag is érezzük azt. Nem, nem lehet elmenekülni előle. Hiába akarok belemerülni a tömegbe, az élet lüktető zajába, a forgalmas világváros örökké változó és önmagában is megújuló áramlásába. A forgatagban is érzem, halálos biztonsággal, hogy - egyedül vagyok. De egyedül vagyok még akkor is, amikor száműzöttek között vagyok. Igen, próbáltam már lerázni magamról ezt az egyedülléttudatot, hiszen mégis csak beletartozom egy közösségbe, amely magyar nyelvet beszél, amely onnan szakadt ki, ahonnan én, amely vágyaiban és álmaiban pontosan odajár vissza, hová az én vágyaim és álmaim futnak. S mégis, „egyedül hallgatom tenger mormolását"... Még a „tenger" is annyira valóság, annyira bennem zúg tovább, mintha valóban a Márvány-tenger partján ülnék valahol, miként azt bizonyára Mikes Kelemen is tette. Ez a tenger nem víz, nem a geográfiai meghatározás, hanem valami más. Azt hiszem, Mikes Kelemen is érezte és a tenger akkor is tovább zúgott volna a fülében - vagy a lelkében, ha messze maga mögött hagyta volna Rodostót és a Márvány-tenger partjáról beköltözött volna valahová Törökország belsejébe, hol tán hírét sem hallották soha a tengernek. Mi lehet ez a tenger, mely bennünk - száműzöttekben - örökkön zúg, s melynek partján magányosan ülünk, s nézzük a messzeséget, a végtelent, az elérhetetlent? Talán az idő maga, a múló idő, mely köröttünk gyűri a mindennapok hullámait, s mely játékszer gyanánt néha magával ragad bennünket is? Vagy a távolság, mely elválaszt, s