Schleicher Vera - Tóth G. Péter (szerk.): Térjünk a tárgyra! (Veszprém, 2003)

BEVEZETŐ A nemzeti újjászületés korszakának egyik legjelentősebb alkotása a Magyar Nemzeti Múzeum létrehozása volt 1802-ben. Az ország első közgyűjteményének százéves évfordulóján már jó néhány vármegye saját múzeummal büszkélkedhetett. A századelőn tartott még a honfoglalás ezeréves jubileuma körüli lángoló érzés a magyar föld és annak értékei iránt, s hatott a fejlett európai gyakorlat, amelyben még a kisebb települések lakossága is múzeumok, képtárak, történelmi arcképcsarnokok létesítésével fejezte ki elkötelezettségét múltja emlékei, nemes tradíciói iránt. Ez az érzés és ez a példa feltartóztathatatlan erővel nyitott utat immár Veszprém vármegyében is a múzeum ügyének, és vezetett el előbb a Veszprémvármegyei Múzeum Egylet, majd a Veszprémvármegyei Múzeum megalakításához. Ha kellően szilárd lett volna az elhatározás a vármegyei múzeum eszményének megvalósítására, akkor már 1873-ban megkezdődhetett volna a múzeumalapítás nagy munkája, azon belül is elsőként a megye területén már előkerült nagyszámú lelet összegyűjtése és bemutatása „az értelmesebb, s tudnivágyó nép számára". Szerencsére, a 20. század eleji utódok átvették e fontos kulturális intézmény megteremtésének gondolatát, s nagy lelkesedéssel, szellemi izgalommal, nagylelkű pénzbeli és tárgyi adományokkal váltották át az ideát napi gyakorlattá. A Veszprémvármegyei Múzeum Egylet 1902. november 30-i alakuló közgyűlésén részt vett egyházi, közéleti és magánszemélyek őszinte érdeklődésükről, szeretetükről, áldozatkészségükről és buzgalmukról tettek tanúbizonyságot a vármegyei múzeum ügye iránt. Magával ragadó a városi és a megyei sajtó csaknem mindennapos tudósítása a taglétszám növekedéséről, a leletek, műtárgyak, könyvek és a múzeumra fordítandó pénz gyarapodásáról. Mindenki, aki csak tett valamit, büszkén vállalta neve közzétételét, nyíltan hirdetve e nemes üggyel való azonosulását. Soha ennyi szellemi partner, soha ennyi barát, soha ilyen összeforrott nagy család! Mint egy hömpölygő folyó, olyan erős sodrásúvá lett ekkorra a mozgalom. Attól kezdve, hogy a vármegye rendkívüli közgyűlése 1903. március 10-én megalkotta a vármegyei múzeum szabályrendeletét, a május 4-i közgyűlés pedig a múzeum szervezeti és személyi kérdéseiben határozott, napról napra konkrétabb formát öltött az az „építési" folyamat, melynek célja a születő múzeum első, bemutatkozó kiállítása volt. A siker egyre biztosabb reményében készülhetett a megyeháza második emeletén 1904. november 6-án megnyíló tárlat, szembesítve az „építőket" a kiállított tárgyakkal, a nemes hozzájárulást a bemutató valóságával. Akkor, ott a szívek és lelkek csordultig telítődtek honi öntudattal, s mindenki tudta, hogy a múlt értékeinek őrzéséért, a jövőbe mutató példa kedvéért, az önbecsülésért minden eddigi, ez irányú cselekedet helyénvaló volt. Ha nem is tárgyak adományozásával, anyagi eszközök felajánlásával, de szakmai tudásuk legjavával, a roppant értékek tudatának felelősségével, ugyanakkor hasonlóképpen lelkes szívvel és örömmel fogtak hozzá a kései utódok az első igazgatóról, Laczkó Dezsőről elnevezett múzeum munkatársai ahhoz az „építő munkához", amely a 21. századba lépett, immár száz esztendős múzeum jubileumi nagy kiállításának létrehozását célozta. Most arra irányult minden törekvés, hogy a szűkös lehetőségek ellenére érzékeltessük, mivé terebélyesedett az a múzeumi anyag, amit a jeles elődök megalapoztak, milyen kincsekkel, csodákkal, értékekkel bővült a megye kulturális életének egyik vezető intézményévé lett múzeum. A tárgyaké itt a főszerep, amit a válogatás sajátos módjával is kifejezünk. A régészeti, néprajzi, történeti, képzőművészeti, iparművészeti, irodalomtörténeti gyűjteményekből, a könyvtár és az adattár gazdag anyagából négy nagy csoportba rendeztük a tárgyakat, dokumentumokat, fotókat. A „Sorozatok, tárgycsoportok, tucattárgyak" témakörhöz a kiválasztott tárgyakat funkciójuk, formai és tartalmi jellemzőik alapján rendeztük sorba, helyenként a tárgyak mennyiségével utalva arra a komoly számbeli gyarapodásra, amelyet a mögöttünk hagyott száz esztendő alatt ért el a múzeum. A Laczkó Dezső Múzeumban jó néhány olyan tárgyat őrzünk, amely országosan is unikális darabnak számít — nélkülük hiányosabb ismereteink lennének országunk történetéről. De szűkebb hazánkból, megyénkből is rendelkezünk olyan kincsekkel, amelyek az adott korból egyedülállóak. Ezek és a szakember által különlegesnek tartott tárgyak alkotják a „Ritka, egyedi, különleges" tárgyak csoportját. Míg e két első csoportban elsősorban a tárgyak funkciója, formája, illetve egyedisége volt a láttatás motivációja, kiállításunk utolsó termében azok születése, készítőik vagy használóik személye került a figyelem középpontjába. A „Készítők, használók, fogyasztók" témakörében ezen felül azt is érzékeltetni kívántuk, hogy milyen társadalmi közeg szolgált az adott történelmi korban a tárgyak hátteréül. Ismert megállapítás, hogy a múzeum az emberiség találkozási helye, kollektív emlékezet, egyegy közösség megnyilvánulásának színtere, ahol az adott közösség hétköznapi és szellemi életének története, kulturális életrevalósága, valamint az a képessége tükröződik, amellyel történelmi múltját saját kora valóságához tudja kapcsolni. A múzeum