Selmeczi Kovács Attila (szerk.): Lélek és élet. Ünnepi kötet Lackovits Emőke tiszteletére (Veszprém, 2006)
Forrai Ibolya: Magyarnemegye - egy észak-erdélyi falu és bukovinai telepesei
használnak palackos gázt a háztartásokban, inkább a régi asztali sparheltet gyújtják be hétvégi főzéshez, mert így a szemetet is elégethetik. A fürdőszobákban is fatüzeléses vízmelegítők állnak, itt is eltüzelhetik apránként a lomot. Szövőszék majd minden háztartásban volt. A kenderföldek megszűnéséig (1960-as évek eleje) bőven volt alapanyag a szövéshez, azóta viszont egyre nehezebben tudták beszerezni a kendert, más gyári fonalak pedig drágák, s ma a munkanélküliség, alacsony bérek, nyugdíjak mellett nem engedhetik meg maguknak a fonalvásárlást. A textilhulladékból általában rongypokrócot szőttek, ma már ezt is csak elvétve. A falu közismert szövőasszonya Silai Ferencné Ferenczi Katalin, minden télen felveti szövőszékét. Szőnyeget, azaz fali kárpitot is sző, régebben szedettes, pamutos kendőket, párnákat és a háztartás számára szükséges vásznakat (zsák, lepedő, törülköző, abrosz) is szőtt. Csíkos, vörös-fekete rokolya szőttest is készített, ünnepi öltözetnek a fiatalok számára, amelyet Palatkás Zsuzsi néni varrt meg. Az öltözeteket iskolai ünnepélyeken, a falu ünnepein, a népdalkör rendezvényein viselték. Ma már csak a rongypokróc kerül ki keze alól. A házbelsőkben az 1960-1970-es évek gyári bútorait találjuk, a régi megmaradt bútordarabok előbb kikerültek a kisházba, nyári konyhába. Napjainkban a régi bútorokat házalók vásárolják fel. Hasonló sorsra jutottak a háztartásokban megmaradt cserépedények is, ma már csak elvétve látni egy-egy cserép szürőtálat, vizes korsót. Nagy divatja volt a hollóházi tányéroknak, emléktányéroknak is. A falu kevert népességének (Kalotaszeg, Szék, Bukovina) viselete hamar egységesedett. A 40-es évek elején a kutatótábor munkatársai már csak azt állapíthatták meg, hogy „magyar ruhát viselnek ünnepi alkalmakkor", szőttest csak az öregek hordtak. Az előkerült fényképek is ezt igazolják. A csíkos rokolya szőttest lelkes pedagógusok hozták újra divatba kórusok, népi együttesek számára a 60-as évektől, azonban ma már csak szekrényben őrzik ezeket az öltözeteket is. Janitsek Lajos és felesége szerveztek itt még a 70-es években tánccsoportot, kórust, munkájukat azonban senki sem folytatja. A fiatalság magára maradt, szervező egyéniség nélkül. Az idősebb, 50 év feletti nemzedékek nosztalgiáznak, de nem kezdeményeznek semmi közösséget összetartó megmozdulást. Egy-egy nyugdíjas pedagógus leírja és elmondja, amit a helyi szokásokról tud, összegyűjti a ragadványneveket, ételrecepteket. A legidősebbek között akad néhány, aki élettörténete megírásába fogott. 9 Úgy tűnik, hogy az egyház lesz újra a szervezőerő, ami a kizárólag túlélésre törekvő, látszólag minden másra közömbös embereket kizökkenti bénultságukból. Idén nyáron kézművestábort szerveznek az általános iskolások számára, s ősszel vagy jövőre tervezik, hogy megszervezik a „nemegyeiek világtalálkozóját". A napközi otthon, a fogorvosi rendelő felszerelése érdekében már megmozdult valami. A lelkész felesége próbálkozik az asszonyok összetartásával, a református nőszövetség helyi megszervezésével. Beke György 70-es évekbeli riportjaiból, 10 az általa megszólaltatott visszaemlékezésekből tudjuk, hogy a falu abban az időben még aktív, fejlődő közösség, sok saját értelmiségivel. A pedagógusok nagyobb része 2003-ban is nemegyei és magyar, csak éppen románul tanítanak, mert már nincs magyar iskola a faluban, könyvesbolt sincs, magyar újságot is kevesebben olvasnak, mint három évtizede. Igaz, van TV, magyar adókat is foghatnak, de ritkán kapcsolják be (különösen dologidőben), a román adásokat, híreket figyelik inkább. Ingázás a 70-es években is volt, de akkor még a munkavállalások nem terjedtek túl Erdély 9 Pl. Csillag Ferenc (sz. 1919-ben) visszaemlékezéseinek fénymásolatát elhozhattam a múzeum számára. 10 Beke 1980.
