Selmeczi Kovács Attila (szerk.): Lélek és élet. Ünnepi kötet Lackovits Emőke tiszteletére (Veszprém, 2006)
Viga Gyula: Néhány megjegyzés néprajzi muzeológiánkhoz
Ián: a szakmai, muzeológiai szempontok érvényesítése. A feladat annak garantálása, hogy az országhatár ne zárja el egymástól a szomszédos népek kulturális tárgyi örökségét, ne akadályozza saját múltjuk és a szomszéd etnikumok históriájának ezek révén való megismerését, különösen a közös múltba való betekintés lehetőségét. Ezt ma mind a múzeumügy nemzetközi szervezetei, mind a nyilvántartás modern rendszerei, mind az egyes diszciplínák adottságai lehetővé teszik, s lényegében adottak hozzá - a határ menti térségben is - a kulturális-tudományos intézményrendszer feltételei is. Megítélésem szerint az államközi szerződésekkel támogatott, jól finanszírozott regionális és intézményi kapcsolatrendszer képes a határ két oldalán úgy működtetni a múzeumokat, hogy azok alapvető funkcióikkal kifejezzék az együttélés tradícióját. A tárgyi kulturális örökség természetesen alkalmas a nemzettudat kifejezésére és annak ápolására, de aligha lehet komoly szakember, aki csak egy nemzet örökségét akarja felfedezni térségünk múzeumi kincseiben. A magyarországi szlovákok tárgyi műveltsége éppen úgy lakóhelyükön organikus, ahogyan a Felföld városainak németségéé vagy magyarságáé. 7 Az együttműködés, a két- és többoldalú kapcsolatok további fejlesztésének igénye mára a muzeológia fejlődésének, elvárásrendszerének is természetes következménye. Különösen a határ menti térségekben, jóval több lehetőség rejlik ebben, mint az - egyébként nagyon hasznos - közös kiállítások rendezése. 4. A tárgyi kulturális örökség néprajzi emlékanyagának mai gondozói egyre nehezebben formálható kollekciók gazdái. Rendkívül sok múlott az előző generációk tevékenységén: a tárgyakat szerető előd(ök) szakmai örököse utolérhetetlen előnnyel rendelkezik gyűjteménye kondícióját illetően. Az előző generációk által összehordott tárgyi együttesek, tárgyi sorozatok csakúgy, mint az egyedi darabok egy jószerével lezárt kollekció állandó alkotóelemei. A mit gyűjtsünk kérdését - nem azért, mert az eldőlt volna - egyre inkább a hogyan mentsük és őrizzük meg dilemmája váltotta fel. Nem meglepő, ha mindez sokakban a megkésettség, az örökös esélytelenség érzését kelti, s a rövidtávú szakmai tevékenység és a közép- vagy hosszútávú gyűjteményi feladatok közötti kétségek állandó nyomást gyakorolnak a muzeológus társadalomra. Lényegében behatárolt az örökség is, amit a múzeumok épületeikben, raktári- és kiállítási helységeikben magukénak tudhatnak. A múzeumok épületeinek jó része - akár az erőteljes átépítések ellenére - nem funkcionális, az intézmények nagyobb részében igen szűk mozgástere van a szakmai elképzeléseknek. A raktározás technikája természetesen a mindenkori költözések és berendezések színvonalát és anyagi kondícióját tükrözi, képük maga is egyfajta intézménytörténet. Külön gondot jelent a restaurálás kérdése, ami - megítélésem szerint - technikájában és eszköztárában a legtöbbet fejlődött az elmúlt évtizedek múzeumügyében, mégsem lesz képes talán soha közelről követni egy nagyobb közgyűjtemény folyamatosan jelentkező állagvédelmi elvárásait. Restaurátorok jobbára csak a megyei központokban dolgoznak, tevékenységüket elsősorban a régészeti leletek kötik le, a néprajzi gyűjtemények messze nem élveznek prioritást. Ha arra gondolunk, hogy egy nagyértékű történeti textília restaurálása akár többéves feladat is lehet, akkor nem túlzottan bíztató a jövőkép. Bár személyfüggő, de sok vonatkozásban megörökölt a néprajzi kutatások irányultsága is. A múzeumok nagy többségében a néprajzos szakemberek elsősorban tájkutató tevé7 A kérdésről részletesen: Viga 2000. 375-391.
