Selmeczi Kovács Attila (szerk.): Lélek és élet. Ünnepi kötet Lackovits Emőke tiszteletére (Veszprém, 2006)
Ujváry Zoltán: A folklór egyik írott forrása: a ponyva
UJVÁRY ZOLTÁN A folklór egyik írott forrása: a ponyva A népköltészet, s általában a néphagyományok iránt érdeklődők figyelmét már a XIX. század közepén, második felében felkeltették az elsősorban varasokon árult un. ponyvakiadványok. Greguss Ágost, aki a Kisfaludy Társaság megbízásából gyűjtési felhívásokat tett közzé, a Vasárnapi Újság 1863. évi folyamának 36. számában a gyűjtésre ajánlott témák közt a ponyvairodalom termékeit is megemlíti. Bárcsak összegyűjtötte volna valaki az akkori idők ilyen irományait. Nagyszámú ballada, betyártörténet, monda, lakodalmi versezet stb. folklorizációjához lenne forrásanyag. A betyárhistóriákra nem lehet panasz. Az ilyen témájú kiadványok sokaságáról számol be számos egyéb nyomdai terméket felsorolva Pogány Péter az egykori váci nyomda működése kapcsán, valamint a Magyar ponyva tüköré című könyvében (Bp. 1978). Ez utóbbi szinte minden folklór témához nyújt adalékot. Utalásokat tesz XVIII-XIX. századi, sőt, XX. századi költőkre, írókra, akikkel a ponyvatermékek valamilyen feldolgozással összefüggésbe hozhatók. Itt csak Csokonai Vitéz Mihályt említjük, aki az anakreóni dalok jegyzeteiben a magyarokat, literátorokat arra szólítja fel, hogy - többek között - ne olvassák a „szűr bibliopoliumon kiterített szennyes románcokat." Ez a ponyvatermékek XVIII. századi megjelenésére fontos adalék. Az is kitűnik belőle, hogy a „literátorok" is olvasnak ilyen írásokat. A „köznépnek" szinte csak ezek adják az „irodalmi élményt". Jól mutatja ezt egy újságcikk a XIX. század közepén. A Képes Újság 1865. évi egyik számában (280-281. 1.) megjelent írás címe is jelzi a témát: Mit árulnak a ponyván? A szerző, bizonyos György deák szétnézett a vásárban, s beszámolt, milyen ponyvatermékeket árusítanak: „Árulnak ott sokfélét: ékes verset, szeretőknek valót, - haramiatörténetet, a mitől hajszála feláll az embernek, - tündérmesét, a mit jól esik esténkint hallgatni és vitézi történeteket, mire búsan sóhajt fel az ember, hogy: hej! de jó világ volt akkor! Egyiknek aranyba kellene az iróját foglalni, másik nem ér egy pipa trafik-dohányt, egyik megérdemli, hogy tükör alatt tartsa az ember, másik arra sem jó, hogy túrót takarjunk bele." György deák csodálkozik azon, hogy a tudósok, bölcs emberek közül senkinek nem jut eszébe, hogy a ponyván kiterített históriákat szemügyre vegye, a jókat megdicsérje, „körmére koppintson" annak, amelyik csak azért van ott „hogy a szegény ember zsebéből a garast kicsalja." Ugy véli, vannak olyan könyvecskék, amelyek hozzájárulnak a népies irodalom történetéhez. Akik erre törekszenek „a mérges virágból is szívhatnak ki egy parányi mézet." Bemutat egy ponyvafüzetet, amely a híres betyár, Angyal Bandi nótáját közli, egyéb „mosdatlan" és szerelmes versekkel együtt, csak azért, hogy a drága papiros üresen ne maradjon. A nyolc nóta közül az Angyal Bandi nótáját mutatja be:
