Selmeczi Kovács Attila (szerk.): Lélek és élet. Ünnepi kötet Lackovits Emőke tiszteletére (Veszprém, 2006)

Andrásfalvy Bertalan: Biofilia, az élő természettel való kapcsolat

csoportok tűntek ki népművészetükkel, melyek öngyilkosok lettek. A magyar nyelvterület más részén is találunk erre példát: Belső-Somogy, Garam-mente, Csallóköz, vagy Erdélyben Kalotaszeg, Mezőség, a Székelyföldön Udvarhely, Marosszék, a Kis- és Nagy-Küküllő mente, ahol a közös használatú havasokat sajátították így ki a nagybirtokosok az 1872-es úgynevezett arányosítási törvénnyel. Ekkor veszett el Erdély. A keleti székek, Csík, Kászon, Gyergyó, Kezdi szék buzgó katolikusai a kivándorlást választották, a nyugati székek unitárius és református népe az önkiirtást, az egykézést, úgy, ahogy azt a dunántúliak is tették.

5 Teljesen hamis az az elterjedt nézet, hogy az ember, éppen életének fenntartása és kiteljesítése érdekében szükségszerűen rontja, pusztítja a természeti környezetet. Az ember a természet, a biodiverzitás része, elméletileg sem iktatható ki belőle. A gyakorlatban sem szabad az úgynevezett természetvédelmi területekből kitiltani az ott, az abból élő embert. Amióta az ember megjelent a földön, ő is a bioszféra része, nem zárható ki belőle. Életvitelével, megmaradásához szükséges javak biztosításával nemcsak szegényíti, rontja a természetet, a biodiverzitást, hanem gazdagíthatja is. Éppen a régi, a szabad- és haszonelvű gondolkodás elhatalmasodása előtti hagyományos kultúrák tevékenyen emelték a biodiverzitást, az életgazdagságot. Éppen az ártéri gazdálkodás erre a legjobb példa. A fokok létesítése, karbantartása nélkül az ártér nem virágzó, gyümölcs-termő, halfogást bőségesen biztosító, dúslegelőjű kultúrtáj, hanem bűzhödő mocsár lenne, melyben minden évben a halivadék tömegesen pusztult volna el. De más példákat is tudok hozni. Például az úgynevezett legelő-erdő, fás legelő, dunántúli tájszóval a gyóta, melyben ritkásan, bőséges gyümölcsöt, makkot termő fák állnak a dúsfüvű legelőben. Éppen azért teremnek e fák minden esztendőben bőségesen, mert lombjukat körülsütheti a Nap. Ha az emberek minden esztendőben nem tisztítanák ki a gyótát a tüskés, legeihetetlen bokroktól, vadrózsától, kökénytől, galagonyától, bizony az pár év alatt áthatolhatatlan bozótossá lenne; vagy ha nem gondoskodnának a kiöregedett, villámsújtotta fák pótlásától, hamarosan puszta füves térré változna. A gyótában ritkásan álló fák fékezik a légmozgást, a szelek szárító hatását, amint a félárnyék is a nap bizonyos szakában védi a füvet az aszályban. A gyótákban nemcsak a jószág talál kiváló legelőt, hanem bizonyos vadmadarak is, mint a szalakóta, a búbos banka és sok más énekesmadár, melyek sem a sűrű erdőben, sem a fátlan pusztában nem élhetnek. E ligetes, ember által létrehozott formáció tulajdonképpen az, amit angol parknak nevezünk ma, de Észak-Európában ez volt az ange, Laubanger stb. Már Linné, a nagy botanikus kétszáz éve felhívta a figyelmet ezeknek rendkívüli értékére és szépségére. A természettel való kapcsolat, a biofilia tehát mindig fontos része volt a hagyományos népi kultúrának. A magyar történeti és néprajzi irodalomban is számos adatot találunk arra, hogy a régi falu szervezetten is gondoskodott a természeti környezet védelméről.

6 Többek közt például a székely falutörvényekben ezeket a XVII. századtól írásba is foglalták. Nem véletlen az sem, hogy ugyanezek a törvények védték a közösség minden tagjának az egyenlő jogát az élőföld használatában. Élőföld, vagy marhaélőföld, élés szó szerepel még számos úrbéri régi térképen, ami azt a teret, földet jelöli, mely egy-egy közösség számára, minden tagja számára rendelkezésre állt. Senki sem ragadhatott ki ebből magának többet a mások 5 Andrásfalvy Bertalan: Hagyomány és környezet. In: Az Idő rostája. III. Tanulmányok Vargyas Lajos 90. születésnapjára. Szerk.: Andrásfalvy Bertalan, Domokos Mária, Nagy Ilona. Budapest. 2004. 117-138. 6 R. Várkonyi Ágnes: Történelmi ökológia és a művelődés históriája. In: Európa híres kertje. Történelmi ökológiai tanulmányok Magyarországról. Szerk: R. Várkonyi Ágnes és Kosa László. Budapest. 1993. 258-282.