Selmeczi Kovács Attila (szerk.): Lélek és élet. Ünnepi kötet Lackovits Emőke tiszteletére (Veszprém, 2006)

Lukács László: Lackovits Emőke harmincöt éve a néprajz tarlóján

Egyetemen 2006-tól. Rendszeresen részt vesz előadásokkal a szakmai konferenciákon, de ismeretterjesztő előadásokat, szakdolgozati konzultációkat is tart. Az Orbán Balázs Alapítványnak, a Laczkó Dezső Múzeumi Alapítványnak és a Boldogasszony Közalapítványnak megalakulásuk óta kuratóriumi tagja. 2005-ben az Orbán Balázs Közalapítvány elnökévé választották. Lackovits Emőke munkáját, sokoldalú szakmai, tudományos közéleti tevékenységét Gunda Béla-díjjal (1983), Gizella-díjjal (1992, Veszprém városától), Pro Comitatu-díjjal (2001, Veszprém megyétől) és a Laczkó Dezső Tudományos Díjjal (2005, a Laczkó Dezső Múzeumtól) ismerték el. Kiállításainak listáján az 1974-1978 közötti évekre vonatkozóan ez a mindennél fontosabb, valamennyiünk tiszteletére és megbecsülésére érdemes mozaikszó áll: GyES. Ekkor két kisgyermeke gondozása mellett nem rendezhetett kiállításokat, de 1980-ban máris egy hatalmas kiállítással jelentkezett, V. Fodor Zsuzsával együtt a falusi gyermekek életéről Veszprém megyében. Szép katalógus, tartalmas tanulmány kapcsolódott ehhez az emlékezetes kiállításhoz. Mindez jelezte, hogy Lackovits Emőke a veszprémi múzeumban nem tétlenkedik, olyannyira nem, hogy megtervezte a Káli-medence monografikus néprajzi kutatását. 1981 tavaszán felkeresett a fehérvári múzeumban, ahol elmondta az ezzel kapcsolatos elképzeléseit, felsorolta az egyes kutatási témákra kiszemelt kollégákat, a kutatás helyszíneit. Még az év szeptemberében Balatonhenyén el is kezdődött az 1988-ig tartó helyszíni kutatás, s volt olyan esztendő, hogy minden hónapban egy hetet a Kálimedence nyolc falujának valamelyikében kutattunk. Lackovits Emőke irányításával a Kálimedencében végzett kutatást tartom az egyetemi tanulmányok után a mi második néprajzi felnevelő iskolánknak. Az itt gyűjtött anyag révén a Dunántúl néprajzi megismerésének kulcsát kaptuk kezünkbe. Nem csupán a Káli-medencében kutattunk, megfordultunk a szomszédos községekben, városokban, gyakran Veszprémben is. A néprajzi adatgyűjtésen kívül a zalaegerszegi levéltári kutatás, több konferencia, előadások, kiállítások, könyvbemutatók is kapcsolódtak Veszprém megyei tevékenységünkhöz. Lackovits Emőke erejére, munkabírására jellemző, hogy eközben még Bazsiban a Simon István Emlékházat, Iszkázon a Nagy László Emlékházat is berendezte. Káli-medencei kutatásaink eredményeként három konferencia-kötet, számos cikk, tanulmány, egy kandidátusi értekezés készült. Lackovits Emőke említett Köveskál könyve, a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum Bakony, Balaton-felvidék tájegységének szakmai hitelessége is itt említhető, mivel Csukás Györgyi tájegységfelelős muzeológus is kutatócsoportunk tagja volt. 1989-ben fiatal kollégákkal kiegészült kutatócsoportunk már a Somló-vidéken kutatott. Sikeresen indult somlói kutatásunkat félbeszakította a rendszerváltással kapcsolatos többirányú társadalmi mozgás, amely kutatócsoportunkat is érintette, de alapvetően lehetetlenné tette a megyei múzeumokra az 1990-es években és napjainkban is jellemző pénztelenség, a néprajzi kutatásokra fordítható források hiánya. Könyvei, tanulmányai, előadásai és több mint három évtizedes szakmai ismeretség, kapcsolat alapján milyen kép alakult ki bennem Lackovits Emőke etnográfusról? Személyisége nagymértékben hozzájárult a Dunántúl, Erdély, s talán az egész Kárpát-medence 1980-as évek óta kialakuló, egyre erősödő néprajzi kohéziójához. Alapjául szolgált az együttműködésnek, hogy Lackovits Emőke is azok közé a kollégák közé tartozik, akik kutatás közben nem mondták azt, hogy a néprajz más, mint amit az egyetemen tanultunk, amit a nagy elődök hagytak ránk. Tudta, hogy a néprajz a Rajnától keletre a nemzeti-kulturális gondok, sorskérdések megoldásának elősegítése érdekében különült el a tudományok rendszerében, a nemzeti megújulás korában, a XVIII-XIX. század fordulóján. Azt is tudta