V. Fodor Zsuzsa: „Isten áldja a tisztes ipart”- Iparosélet Veszprémben a két világháború között (Veszprémi Múzeumi Értesítő, Veszprém, 1989)
rage" autójavító 1925-ben és 1928-ban hét munkással dolgozott. 9 Az új divat, az autózás nem csupán előnyeivel, de káros következményeivel is szította az indulatokat. A rossz utak ellenére a város belterületén sem volt ritka á gyorshajtás, amelynek következménye nem egyszer a könnyebb, vagy súlyosabb, esetleg halállal végződő gázolás. Veszprém lakossága emiatt is sürgette az autózás rendszabályozását és a kihágások elkövetőinek rendőrhatósági felelősségrevonását. A városi képviselőtestületi közgyűlés 1925. április 19-én szabályrendeletet alkotott a helyi viszonyoknak megfelelő gépkocsi személyszállítási ipar gyakorlásáról, melyet azzal indokolt, hogy ,, . . . a változott gazdasági viszonyoknak megfelelően a gépkocsin való személyszállítás mindinkább előtérbe lép és az ezzel kapcsolatos rendészeti és közegészségügyi intézkedésekről gondoskodni kellett. A személyautó fuvarozás számát ennek keretében korlátozni kellett, részben a bérkocsisok megélhetésének biztosítása céljából, részben pedig azért, nehogy ezen ipar gyakorlásában túltengés legyen . . .". 10 Ez a szabályrendelet már lényegesen részletesebb volt a két évvel előbb készültnél és a jogok és kötelességek körét szélesebb körben tárgyalta. A rendőrség intézkedési területének kibővülését is tükrözte, amennyiben a bizonyosfajta büntetések kirovásán túl az úthasználatba és az állomáshelyek megjelölésébe is beleszólást engedett. A vállalatok gépkocsijai egyébként Veszprémben mindazokon az utcákon, utakon és tereken közlekedhettek, ahol két lovas kocsival rendszeresen lehetett hajtani. Az iparengedély csak egy személyszállító gépkocsi tartására szólt, a pótkocsit (pótlást szolgáló kocsit) csak a másik autó meghibásodása esetén lehetett használni ugyanazon engedéllyel. A gépkocsik menetsebességét a tanács a rendőrséggel az 57 000—1910. számú belügyminiszteri rendelethez igazította. Minthogy ez a rendelet a belterületeken 25 km-re maximálta a sebességet, feltehető, hogy ezt tartották ekkor is a megfelelő tempónak. A megállapított menetsebességet még az utas kifejezett kívánságára sem volt szabad fokozni.
