V. Fodor Zsuzsa: „Isten áldja a tisztes ipart”- Iparosélet Veszprémben a két világháború között (Veszprémi Múzeumi Értesítő, Veszprém, 1989)

kiirtsd annak, ami: az egyéni ízlés, az egyéni stílus megnyilatkozási módjának, nem pedig értékjelzőnek."

2 7 A férfidivatban persze könnyebb volt mértéket tartani, mert itt nem voltak olyan óriási eltérések, mint a női divatnál. Általában ugyanaz maradt, csak hosszban, bőségben történt legfeljebb változás. A női divat sokkal szeszélyesebb volt, sokszor egy-két éven belül is megtörtént a nagy átalakulás. A divat követése sok pénzbe, időbe és fáradtságba került, s csak az tudott „naprakész" lenni, aki olyan anyagi helyzetben, társadalmi pozícióban volt, hogy erre kellőképpen áldozhatott. Aki kevesebb pénzzel rendelkezett, az inkább az időtálló fazonokat választotta, színben pedig megmaradt a feketénél, barnánál, szürkénél, sötétkéknél, drappnál, vagy fehérnél. A nőknél a kiegészítők ügyes változtatásával, egy jó alapruhával, vagy kosztümmel a divatosság látszatát lehetett kelteni. A harmincas évek közepére mindkét nemnél, sőt még a gyermekdivatban is igen népszerű lett a magyaros stílus, amely sok variációra nyújtott lehetőséget. A nőknél a blúzoktól az estélyi ruhákig a magyaros szabásvonal és a himzés, a férfiaknál a felöltőktől a bundáig, szintén a magyaros forma (pl. atilla) és a zsinórozott díszítés vált kedveltté. A szabók az uraknak fekete szövetből való, a felsőrész elején és ujjain fekete zsinórozású, pantallós, illetve csizmanadrágos Bocskai-ruhát varrtak. Az iskolás fiúk sötétkék szövetből, sötétkék zsinórdísszel kaptak Bocskai-t térdnadrágos változatban. Az intézeti egyenruhákon is sok volt a magyaros dísz, a lányoknak az ilyen felsőrészű ruhához rakott szoknyát varrtak. A szabók sajnos ezen a területen is az áruházakban mind veszélyesebb konkurrensekre találtak.