S. Lackovits Emőke - Egervári Márta (szerk.): Hímzések a Laczkó Dezső Múzeum Néprajzi Gyűjteményében (Veszprém, 2005)

ahol az egyik csillag felfelé nyúlik, míg a másik lefelé ágazik. A másik csoportba a legyezőszerűen szétágazó, kétfelé hajló leveles, esetleg rozmaringágban végződik a farok vagy a szárny, míg a harmadik csoportban szétágazó kettős tulipánban. Ugyanakkor előfordulnak a széles, vaskos farkukon ülő madarak is. Figyelemreméltó csoportot alkotnak azok a lepedő betétek, amelyeken a nagy madarak lábánál egyesével vagy párosával apró madarak követik egymást, de a fő mintán lévőkkel éppen ellenkező irányban. Ezekből az apró madarakból azután nem egy esetben a leegyszerűsítés eredményeként a madár mögött kiemelkedő, S alakú nyúlvány lett. A Rábaközben szintén megtalálhatók ezek a típusok, ott fia kakasos lepedőknek mondják őket. A meghatározó ékítmény, a madár alapján ezeket a lepedőket többnyire madaras, kakasos, ritkábban pávás lepedőknek hívják. E kultikus tárgy együttesben ugyanakkor más állatábrázolás is megjelenik, mégpedig a szarvas, igaz, csupán két esetben. Van közöttük viszont olyan ékítmény is, ahol a fő minta a tulipán, az életfa, a csillag, a kehely vagy a pohár, sőt, geometrikus formák, élére állított négyzetek és ezek variációi ugyancsak előfordulnak. Addig amíg a madaras, a kelyhes vagy tulipános minta együttes csíkban helyezkedik el, esetenként az egymást követő azonos mintaelemek egymás tükörképeként, addig a geometrikus motívumok az egész díszített felületet betöltik. Az életfás-madaras kompozíciókat viszont kazettákba rendezték, tehát mintaszerkesztési megoldásaik alapján három csoportba sorolhatók. Elmondható még erről az együttesről, hogy a halottas lepedők klasszikus típusát alkotják és az egész magyar nyelvterületen megtalálhatók. A madarak között gyakori elem az életfa, amely lehet egy tulipán, csillagot virágzó fa vagy két oldalán lehajló és kisebb virágokat termő tulipán, kehely vagy pohár. Egyébként a csillag, a kehely, a tulipán, az élére állított négyzet, a leveles ág, a cserépből kiemelkedő kétágú bokor vagy a gránátalma gyakran megjelenő a lepedők szélén is. Ugyanakkor nem ritka a fekete keresztszemes hímzéssel és a növényi elemekből álló sorral keretbe foglalt minta sem. Ebben a csoportban vannak olyan lepedők, lepedőszélek, amelyeknek ékítménye eltér a többségtől, ezért külön is említést érdemelnek. Az SZF 113 leltári számú lepedővégen nagyméretű gránátalmákból álló életfák sorakoznak, amelyeket egymástól fonadékos szalag, lánc választ el úgy, mintha a növényekkel egy tőből nőtt volna ki. Közepükön repülő madár látható, de a fa ágán is madár ül, kiterjesztett szárnnyal, olyan, hogy akár bezárt gránátalma is lehetne. A díszített felület két részre tagolódik, ahol a madaras-fás motívumok úgy váltakoznak, mint a valódi képsor, de tükör által megismételve. Az 53.11.51 leltári számú töredéken lefelé fordított tulipánkehelyből nő ki az életfa, karéjos hullámvonalakkal körülvett áttört közepű négyzet formájában, amelyből két oldalra tulipánok ágaznak ki, négy oldalán pedig ágon ülő madarak, amelyek kígyó formájúak. Az 53.11.53 leltári számú lepedőn kétfelé ágazó, ágai végén csillagot termő fa közepéből életfaként csillag nő ki. A fa lehajló ágain egymásnak háttal egy-egy legyezőfarkú madár pihen, amely a következő kazetta madarával éppen szembe néz. Ezzel csaknem megegyezik az SZF 20 leltári számú lepedő, annyi különbséggel, hogy rajta az életfa egy tőből kinövő kétfelé ágazó csillag. Hasonló hozzájuk az SZF 151 leltári számú lepedő, ahol a nagy tulipánból két oldalra kihajló gránátalmás ág az életfa, amelyen a madarak ülnek. Az SZF 251 és 2005.24.15 jelű lepedővégeken szarvasok haladnak egymás után vagdalásos mezővel elválasztva. Az előbbin a szarvasok homlokából háromfelé ágazó korona nyúlik ki, olyan, mint egy fa, ez az agancsuk. Utóbbin viszont a jobbról balra haladó szarvasok kétfelé ágazó agancsot viselnek, amelyek olyanok, mint hatalmas rozmaringágak. Mellső lábukat nyílvessző keresztezi, tomporukból pedig lefelé hajló ágakkal fa emelkedik ki. Elképzelhető, hogy az alkotó így akarta ábrázolni a fasor előtt elhaladó állatokat. Különösen szép szarvasos lepedővéget közöl Domanovszky György Szentgálról, ahol a fő mintát rézsútosan megdőlt liliomsorok alkotják, míg az ugyancsak rézsútosan, de ellenkező irányban ábrázolt szarvasok a fő minta két oldalán egy-egy sorban sorakoznak egymás után ugró helyzetben. A vagdalásos lepedőkön, lepedővégeken széllezáró, sőt elválasztó mintaként jelenik meg a fekvő S alak, az egymásba kapcsolódó S forma, a hullámvonal, az önmagába csavarodó S, a farkasfog, az apró virágbokrok, a növényi és a geometrikus elemek és az egymás felé forduló hármas alakzatok. A Múzeum gyűjteménye őriz még egy Ösküről származó teljes halotti készületet is, amelyet fehér sifonból készítettek és nagyon szerény módon fehér hímzéssel díszítettek. A Mekota család számára készült az 1900-as évek első felében, ott, a családban használták, utoljára az 1970-es években. Két lepedőből áll, ahol az egyiket fehér csipkével keretezték, továbbá orcatakaróból, párna-és tükörtakaróból, valamint asztalterítőből, utóbbiakat ékítették fehér laposhímzéssel, levélfüzéreket, leveles ágakat és virágkoszorút varrva a szélekre, továbbá a sarkokba. A készíttető nevének kezdőbetűi pedig piros keresztszemmel kerültek rájuk. Hasonló együttesek a térség más, szlovákok lakta falvaiból is ismertek.

6 2. A halottas lepedők időbeli és térbeli elterjedése A magyar nyelvterület hímzéskultúráját megvizsgálva, mindenütt rábukkanunk a kultikus célra készített textíliákra, jelesen a halottas lepedőkre, amelyeknek megnevezésében alig vehető észre különbség. Elmondható, hogy Nyugat-Magyarországtól a moldvai csángókig mindenhol megtalálhatók, kevés eltérés legfeljebb használatuk módjában figyelhető csak meg. A halottas lepedők a temetés és az elhunyt reprezentációjához tartoztak, vele a ravatalt ékesítették fel. Ez a faluközösségnek szánt látványosság volt, amellyel a családtagok, a rokonság és a közösség tagjai előtt az elhunyt iránti tiszteletüket, gondoskodásukat, esetenként még a szeretetüket is szolgálni, kifejezni szándékozták. Egy-egy közösségben többször akadtak olyanok, akik azért mentek el elsősorban a temetésekre, hogy megbizonyosodjanak az elhunyt tisztességes eltemetéséről, megfelelően megmunkált, szépen díszített halottas lepedőjéről és kellőképpen történő elsiratásáról. Amennyiben egy végtisztesség nem felelt meg az elvárásoknak, a falu normarendszerének, akkor bizony a családot szájára vette a közösség. Az ilyen eseteket hosszú idő elteltével sem felejtették el, megtalálták felidézéséhez a megfelelő időt és az alkalmat is.