Márkusné Vörös Hajnalka - Mészáros Veronika (szerk.): Háztörténetek - A dunántúli németek kulturális jellemzői (Veszprém, 2006)

Klamár Zoltán: Az etnikumcsere problémái az építészeti örökség megőrzésében, revitalizációjában - szerémségi (Szerbia és Montenegró) magyar példák: Maradék, Starinca, Dobradó (1)

2. Mit jelentett az etnikumcsere az épített környezetben? 1. Az olyan zárt falusi társadalmakra, mint amilyen Maradék, Satrinca és Dobradó, a 20. század második felében jellemző', hogy a felnövekvő' generációk kitörési pontokat kerestek. Az egyik ilyen pont a foglalkozásváltás. Már nem hagyományozódott a családon belül az önálló paraszti gazdálkodásra való törekvés igénye. Az iskolázott, vagy iskolázatlan fiatal lakosok a környező nagyvárosok ipari munkásaivá váltak, akik elhagyták a falvakat. A maradók viszont elsősorban a létalapot jelentő gazdaságot modernizálták, gépeket, felszereléseket vásároltak. Ennek okán az épített környezet, főleg az utcaképet alakító lakóház nem változott. A lényeges különbség a kétfajta magatartás között ott van, hogy amíg az utóbbi átmentette az épített örökséget a 21. századra, addig az előbbi - változatlanul hagyta ugyan az épületeket -, de a közösségből való távozással, mivel még hétvégi háznak sem tartotta meg örökségét, a későbbiek során lehetővé tette a tulajdonos, és ami legtöbbször ezzel együtt jár, az etnikumcsere gyors lefolyását is. 2. Mint azt előbb kifejtettük, jelentős mobilitás volt tapasztalható az ezredvég polgárháborús időszakának következtében, ami kétféleképpen zajlott a vizsgált településeken: voltak ingatlancserék szerbek és horvátok között, és voltak betelepülések, ingatlan vásárlások következtében. Mind a két esetben hasonló helyzet állt elő: a jövevények érzelmileg nem kötődtek a birtokukba került objektumokhoz, ami egy újabb átépítési, bontási hullámot generált a térségben. A lakóépületek belső átalakítással történő komfortfokozatának kialakítására még csak kísérletet sem tettek az új tulajdonosok. Napjainkban ennek a tendenciának csak az anyagi lehetőségek szabnak határt. Esetenként néhány évig megmaradt az új birtokos tulajdonába került, faluképileg fontos objektum, de ez az állapot csak addig tartott, amíg az anyagi lehetőségek nem terjedtek odáig, hogy beruházó képessé váljanak a tulajdonosok az építkezés megindítására. Megfigyelhető, hogy a lakóépületek hátsó traktusába húzódtak az építkezők családjukkal és az épület elejét lebontják, majd annak helyére új, a hagyományokkal teljesen szakító, több soros és több szintes alaprajzú lakóházat építenek. Sajnos ennek a modernizációs folyamatnak semmi sem szab gátat, ugyanis nincs átfogó településrendezési terv, mely védené az épített környezetet. Hiányoznak a térségben azok az értékvédő programok, melyek tudatosíthatnák, hogy a 21. századi ember komfortfokozat igénye - okos tervezéssel - kielégíthető úgy is, hogy a falvak utcaképi megjelenését a beavatkozások ne tördeljék szét. Az említett településeken kutatva az is nyilvánvalóvá vált, hogy az új ház elsősorban státusszimbólum, ugyanis az esetek döntő többségében az új, túlméretezett épületekben sem használnak - laknak be - nagyobb alapterületet a tulajdonosok, mint amit a régi, egysoros alaprajzú épületek kínáltak. A fentiekből következik, hogy jól átgondolt, az utca és faluképbe illeszkedő, régi-új