Márkusné Vörös Hajnalka - Mészáros Veronika (szerk.): Háztörténetek - A dunántúli németek kulturális jellemzői (Veszprém, 2006)

Fatuska János: Örökösödési rend és telekelrendezés a Közép-dunántúli németségnél

Mindez összetartóbb közösséget hozott létre, gazdaságilag is hasznos volt, nem véletlen, hogy a két világháború között a német községekben volt a legalacsonyabb, gyakorlatilag elenyésző a nincstelenek száma. Ellentétben a magyar és szlovák falvakban megfigyelhető házasodási szokásokkal a rétegkülönbség, a szegény családból való származás nem jelentett feltétlenül akadályt. Mint ahogy fenntartották az ősi birtok osztatlan örökítését, úgy nem törekedtek arra sem, hogy házasság révén ezt gyarapítsák, megkettőzzék. Nem emlékeznek olyan esetre, mikor egy gazda legidősebb fia egy másik gazda olyan lányát vette volna el, aki fiútestvér hiányában maga is törzsörökös volt, bár ezek a lányok (még kisebb-nagyobb testi vagy szellemi hibával is) igen kívánatos menyasszonynak számítottak. Az öröklés módja döntően hatott a gyermeklétszám alakulására. Az egyenlő osztály elvét gyakorló magyar és szlovák falvakban ez szinte szükségszerűen vezetett a protestáns lakosság egykézéséhez, de a születésszám csökkentése a katolikus lakosságnál is megfigyelhető volt. Mivel a gyermekek száma a birtok fenn- és egybemaradására nem jelentett veszélyt, a sváb családokban általános volt a 7-8 gyerek. Eltérően kell értelmeznünk az uradalmi összeírásokban feltüntetett házas zsellér (inquilinus) és hazátlan zsellér (subinquilinus) megnevezéseket is. A magyar és szlovák falvakban ez valóban a telekosztódás következtében létrejött zselléresedési folyamat egy fázisát, illetőleg végpontját jelölte. Mint említettem a sváb falvak középső rétegét szintén a törzsöröklés jellemezte, így e gazdaságok száma is viszonylag stabil volt a vizsgált időszak folyamán. A hazátlan zsellérek {subinquilini, Insassen) megjelölés eredeti jelentésében értelmezhetetlen a német községekben, hiszen háza mindenkinek volt, a gyermekek (természetesen a legidősebb fiú kivételével) házasságkötésük után legfeljebb 2-3 évig laktak a szülőkkel egy háztartásban, hamar fölépítették saját házukat. A hazátlan zsellér megjelölés e falvakban vagy a fiút jelölte, aki ugyan már házas és családos volt, de apja még nem adta át neki a gazdaságot, vagy az apát (esetleg özvegyet), ha a fiú már birtokba került. A különbség világosan kiderül abból is, hogy a magyar és szlovák falvakban a ház tulajdonosa és az ott lakó hazátlan zsellér gyakorlatilag mindig más-más családnevet visel, a német falvakban ugyanekkor a családnév szinte mindig egyezik és az egymást követő évek összeírásait vizsgálva kiderül, hogy apáról és fiáról van szó. A német falvak egész sorában láthatunk a lakóházzal szemben, a telek másik hosszanti határára, vagy az utcafrontra, vagy attól beljebb felépített nyárikonyhának tűnő, de annál általában nagyobb és igényesebb kivitelű két-három osztatú házacskákat. Említettem, hogy a törzsöröklés egyik jellegzetessége, hogy az apa hatvanas éveiben átadta legidősebb fiának a gazdaságot, s ezentúl már (rész) haszonélvezetből élt (der lebt auf Genuß). Ez azt jelentette, hogy végrendeletében élete végéig kikötött magának bizonyos éves bevételeket, pl. meghatározott mennyiségű búzát, (rozsot, árpát, krumplit stb.) egy hízott disznót, egy tehén hozamát, illetőleg az ebből származó pénzt, valamint egy szőlő hozamát. Ezután