Márkusné Vörös Hajnalka - Mészáros Veronika (szerk.): Háztörténetek - A dunántúli németek kulturális jellemzői (Veszprém, 2006)

Szilágyi Anikó: Keresztelési és névadási szokások a Balaton-felvidéki németek körében

1921-ben Debrecenben, 1947 óta barnagi lakos), aki 1947 és 196I között a falu utolsó bábaasszonya volt. Fontos információkkal szolgálnak a Vöröstói Plébánia keresztelési anyakönyvei is: a 20. századi adatokat tartalmazó utolsó kötet bejegyzései részben igazolták az adatközlök viszszaemlékezéseit, részben ellentmondtak azoknak. Az adatközlők visszaemlékezései alapján rekonstruálhatóak a két Balaton-felvidéki sváb falu keresztelési szokásai egészen az 1920-as évekig. Ezek alapján a barnagi és vöröstói „svábok" keresztelési szokásai nagyban hasonlítanak mind a katolikus magyar falvak, mind a fent említett magyarországi német falvak keresztelési szokásaihoz. Amikor a szülés ideje közeledett, a leendő apa, elhívta, ill. lovasszekérrel vagy szánnal elhozta a bábaasszonyt, aki a szülés végéig a kismama mellett maradt akkor is, ha a szülés napokig eltartott. A keresztszülők kiválasztása már a szülés előtt megtörtént: a leendő szülők általában velük egykorú fiatal házaspárt kértek föl erre a feladatra, akikkel ugyanazon esztendőben kötöttek házasságot: tî in tem jór geheirt hevén („die in dem Jahr geheiratet haben") 'akik ugyanazon évben házasodtak'. A keresztszülőket akkor értesítették és hívták el hivatalosan keresztszülőnek, amikor a gyermek megszületett: wann tî kindr uf tî veit kumma sint, dann hevn síkrufn tzum tofn („Wann die Kinder auf die Welt gekommen sind, dann haben sie gerufen zum Taufen") - 'amikor a gyermekek megszülettek, akkor hívták őket keresztelni'. A keresztszülők elhívása, a pap értesítése és a keresztelő megbeszélése általában az apa, ritkábban a bábaasszony feladata volt: Vî tas kind uf ti vett kumma ist, dâ ist der fater gange, was tîschó fohergedenk heve, das tî gódJ unt dergét ... das tî tœs kint onném. („wie das Kind auf die Welt gekommen ist, da ist der Vater gegangen, was sie schon vorher gedacht haben, dass die Patin und der Pate [... ] dass die das Kind annehmen.") - 'Amikor a gyermek a világra jött, elment az apa azokhoz, akiket előre keresztapának és keresztanyának kigondoltak, hogy fogadják el a gyermeket'. Az adatközlők emlékezete szerint a 20-as és 40-es évek között a keresztelővel a születés utáni harmadik napig vártak, az anyakönyvek tanúsága szerint azonban a gyermek sokszor még a születés napján, de legkésőbb egy vagy két nappal utána megkereszteltetett. Ez a várakozási idő az 50-es évektől kezdve hirtelen meghosszabbodott, nemcsak a kórházi szülések mind gyakoribbá válása miatt, hanem az otthoni szülések esetében is. Az 50-es években az egy hetes várakozás azt az alapvető változást eredményezte a keresztelővel kapcsolatban, hogy az addigra már fölerősödött édesanya is részt tudott venni a szertartáson. A születés és a keresztelő közötti időben sem az anya, sem a gyermek nem hagyhatta el a házat: unt tî mutter hat net naosgegange („und die Mutter ist nicht hinausgegangen")