Márkusné Vörös Hajnalka - Mészáros Veronika (szerk.): Háztörténetek - A dunántúli németek kulturális jellemzői (Veszprém, 2006)

S. Lackovits Emőke: Köznapok és ünnepek a házban. A dunántúli németek lakáskultúrája, életmódja, szokásai - különös tekintettel a Bakony, Balaton-felvidék német közösségeire

Dolgozatunkban a Közép-dunántúli német közösségek lakáskultúrájának és házbeli életének 19. század végi és a 20. század első felének jellemzőit tekintjük át recens és szakirodalmi adatok segítségével. A német közösségekben elvétve akadt olyan család, akik bérelt házban éltek. Az ilyennek rendkívül szegénynek kellett lennie, hisz mindenki arra törekedett, ha szerényen is, de saját hajlékkal rendelkezzen, ahol önmaga és családja otthonát kialakíthatja. Ezeket a lakóépületeket beosztás tekintetében döntő többségben azonosság jellemzi. Többnyire három osztatúak vagy négy osztatúak voltak, amelyek két szobát, konyhát, illetve két szobát, konyhát és kamrát jelentettek. Előfordult ugyan mellettük olyan három osztatú lakóház is, amelyben csupán egyetlen szoba, konyha és kamra volt csak. A tároló helyiség nélküli ház viszont ismeretlen. Tudunk olyan esetről is, hogy az első szobát vagy az egyetlen szobát egyharmad részénél leválasztották, amellyel egy oldalszobát alakítottak ki. Általában ebbe húzódtak be az öregek és a népessé vált fiatal családnak átengedték az így felszabadult helyet. Olyan megoldás is ismert, amikor a lakóépület udvari homlokzata előtt húzódó tornácból falaztak el egy részt tároló kamra céljára. Ezekkel a megoldásokkal a belső teret, a lakóteret növelték. Ezek a jellegzetességek a német közösségekben általánosnak mondható közös udvaros telkeken ugyancsak léteztek. A lakótér középső részén helyezkedett el a konyha, amelynek füstelvezetése sok helyen még az 1900-as évek elején is megoldatlan volt. Nem lévén kémény, a füst a különböző nyílásokon távozott a szabadba. Ezek voltak a füstös konyhás házak, amelyekben a konyha berendezése nagyon szerény volt, hisz az állandóan jelen lévő füst mindenféle díszített bútornak vagy textíliának a használatát lehetetlenné tette. A szobába vagy a szobákba külön bejáraton lehetett bejutni. Ezt a jellegzetességet a füstelvezetés megoldása után is megőrizték egy ideig. Itt már a kor divatjának és a helyi hagyományoknak, továbbá a gazdasági lehetőségeknek megfelelő berendezési, valamint díszítő tárgyakat helyeztek el. A konyhák közepét a hasáb alakú, kő alapú vesszővázas vagy kő boltozatú kemence és a katlan, valamint esetenként a padka, rajta a szobai szemes kályha tüzelőnyílásával, foglalta el. A nagy kemencéhez némelykor egy kisebb, kalácssütő kemencét is építettek. A kemencének ismert egy ősibb változata, a vesszővázas sárkemence, hasábhoz közelítő csonka gúla alakkal, tapasztott padkával. A főzés szabad tűzön itt volt lehetséges. Ez a kemencetípus a hasábkemencénél lényegesen alacsonyabb építmény volt és a füstös konyhák felszámolásával eltűnt. A szobával határos fal mentén a hátsó sarokban helyezkedett el, ide nyílt a szobai kályha tüzelőnyílása.

4 A szabadkéményes konyhák esetében a füstelvezetés részben megoldottá vált, bár így sem volt teljesen füstmentes a helyiség. Ezek a konyhák elsősorban arra szolgáltak, hogy a főzést és a kenyérsütést, valamint a gyümölcs aszalását itt 4. Csukás 1984: 31-32.