S. Lackovits Emőke (szerk.): Emlékkötet Vajkay Aurél születésének századik évfordulójára (Veszprém, 2003)

Cseri Miklós: Vajkai Aurél és a tájházak

a 3 nagy tájházprogram egyikének sem a megvalósításában. 1966-ban Erdélyi Zoltán és Gráfik Imre gyűjtötte össze és rendezte be a tihanyi halász céh-, majd a parasztgazda házat. 1967-ben Pesovár Ferenc, Petánovics Katalin, Égető Melinda és Nagybákay Péter gyűjtőmunkája révén összeállt, majd meg is nyílt a nagyvázsonyi Schumacher-házban lévő kiállítás (takács- és rézműves műhely, házbelső). 1969-70-ben Balassa M. Iván összegyűjtötte, majd be is rendezte a Bakonybél-i ún. Haspray-féle házban a következő tájházat, melyet 1994-ben azóta már sajnos be is zártak. Nyilván Éri István tudná majd megmondani, hogy mindezek ellenére miért az akkor már nem aktív Vajkai Aurél írta meg a 4 füzetből álló sorozatot a fiatal kutatók helyett, akik a tárgyi anyagot összehozták, a kiállításokat megrendezték. Az előadásra készülve átnéztem ezeket a füzeteket, s bizony meg kell állapítani, hogy ezek értékes, hű lenyomatai Vajkai Aurél „skanzenes" szemléletmódjának. Kiviláglik belőlük, hogy ő a szabadtéri néprajzi múzeum kifejezés alatt nemcsak egy épület- és berendezési leírást értett. Az egyes fejezetek azt bizonyítják, hogy az adott épületet és berendezését, illetve az általuk megőrzött és közvetített üzenetet csak a szélesebb környezetbe ágyazva ismerhetjük meg. így váltak ezek a „kiállításismertetők" néprajzi kismongráfiákká, melyeknek csak az első és utolsó fejezetük szólt konkrétan a Skanzenről. A többi fejezet elkalauzol bennünket a település és telek, a népi építkezés, a bútorművesség, a településtörténet, a pásztorkodás, az erdőkiélés, a betyárok, a fafaragás világába, és sorolhatnám még a népélet különböző területeit, amelyeket érintett. Az ő szemléletében így vált a Veszprém megyei Skanzen azzá a néprajzi komplexitássá, amelyet mi, utódai Szentendrén és szerte az országban igyekszünk megvalósítani. Szintén Lackovits Emőkétől, illetve Sisa Bélától tudhatjuk, hogy az országosan védett 1784 népi műemlékből 469 egyedileg védett Veszprém megyében van. Ezek közül 27-et tekint Lackovits Emőke tájháznak. Mi kevesebbet, hiszen tájháznak csak az eredeti funkcióval berendezett, enteriőrszerűen kialakított és látogatható kiállításokat tekintjük, az emlékházakat és helytörténeti kiállításokat nem. Mindenesetre a szám így is imponáló, az országos átlagot messze meghaladó. Az 1980-as évek országosan is közismert átmeneti válsága után a már említett tájházak mellett megnyílt a Városlőd-i Noé ház és a Várpalota-i Meszes ház, melyeket követett Magyarpolány, Zánka, Monostorapári, Sáska, Badacsonytomaj, Palóznak, Szentgál, Tüskevár, Kővágóőrs, Kapolcs, Balatonkenese, Egeralja, Bakonynána, Örvényes, Kékkút Egyed- ház stb. kiállítások sora, csak a legjelentősebbeket említve. S a közelmúlt millenniumi ünnepségei újabbaknak adtak lendületet, melyek nyitása a közeljövőben várható. Tehát, ha nem is mindig szervezetten, koncepcionálisan előkészítetten, hanem inkább több teret adva a helyi kezdeményezéseknek, de lassan kialakult, s bizonyos negatív jelenségek (például Bakonybél szomorú végzete) ellenére is körvonalazódott a Veszprém megyei Skanzen, az egész megyét jól-rosszul lefedő táj-