S. Lackovits Emőke (szerk.): Emlékkötet Vajkay Aurél születésének századik évfordulójára (Veszprém, 2003)

Éri István: A néprajztudós, a múzeológus kolléga

lapottal. Nagy László, Morvay Péter, Herkely Károly, ők voltak a Veszprémvármegyei Múzeumban a korábbi két alapító, ám autodidakta Laczkó Dezső és Rhé Gyula után az első szakirányú, egyetemi végzettségű néprajzos elődök. Úgy tűnik, ezeket a hajdani kollégákat felesleges ezúttal emlegetni. De nem így van! A mindenhez értő és mindent gyűjtő Laczkó, a főleg régészkedő Rhé követőjeként Nagy László rendszerezte a néprajzi gyűjteményt, korát megelőzően, fényképekkel is ellátott leltárkönyvet vezetve. Ő és a rövidebb időre ide került Herkely, illetve Morvay éppen Nagy László irányításával egy kissé heterogén, de mégis alapul vehető, elsősorban bakonyi vonatkozású tárgyakat gyűjtöttek. Nem is említve Nagy László céhtörténeti gyűjtőmunkáját. Nos, Vajkai Aurél, akit rövid időszakon át a keszthelyi múzeum irányítása kötött le 1939-1941 között, s aki a Balaton-felvidék nyugati részét már akkor megismerte, budapesti, majd kolozsvári, s újra budapesti kitérők után 1949-ben, legszebb férfikorában került Nagy László helyére, az akkor frissen államosított veszprémi múzeum élére. Bizonyára ő is megismerkedett elődei munkásságával, hogy azután folytassa a már korábban megkezdett tematikus kutatásait. Hamarosan megállapíthattam, hogy Vajkai Aurél határozott, öntörvényű munkásságának irányait sajátmaga számára megszabó kollégám lesz. Sokoldalúságáról, érdeklődése számtalan mellékszáláról már beszéltek az előttem megszólalók. Annakidején tehát nekem csak az a szerep juthatott, hogy mindezeket tudomásul véve, szabad utat engedjek a tudós kutatónak. Tiszteletben tartottam tehát munkamódszerét, munkaterve megvalósításához megkívánt — legyünk őszinték — igen szerény összegű költségvetését. Örömmel vettem tudomásul, hogy mú-. zcumi munkájához tartozónak tekintette a helybéli sajtó igénybe vételét rövidke írásai megjelentetéséhez, ezzel segítve intézményünk elfogadottságát, hírnevét. Ezek a cikkei honismereti jellegűek voltak, de a megye képzőművészeti eseményeire is kiterjedtek. Utóbbiak nem voltak túlzottam udvariasak. Emlékszem egy esetre. Mint lelkes lokálpatrióta, nemtetszését fejezte ki egy Balatonalmádiban felállított alumínium szoborral kapcsolatban. Cikkének címe már önmagáért beszélt: „Léclábú nő Balatonalmádiban!" Csak a közlés után tájékoztatták a tapasztalatlan szerkesztőt és a kultúr rovatvezetőt, hogy a tehetségtelennek titulált szobrásznő Kállai Gyula, akkor talán miniszterelnök vagy helyettes felesége volt. A lassan feléledő, laikusokat, de öntudatos pedagógusokat megszervező honismereti szakcsoport tanfolyamait látogató, a benyújtott pályázatokat elbíráló, majd a népművészeti alkotásokat értékelő munkáját nagyra becsültük mindnyájan. Ide értve az egyre gyarapodó munkatársi gárda fiatal tagjait, de a megyei közművelődési szakembereket, a TIT vezetőségét, sőt, még a Hazafias Népfrontot is. Ami viszont a szakmai területet illette, az egyrészt a szentgáli kutató-feldolgozó munkára vonatkozott, mint állandó, évről-évre folytatódó munkatervi pontra. Másrész a Balaton-felvidék szőlőkultúrája kutatására, amely szintén fo-