Hudi József - Tóth G. Péter (szerk.): Emlékezet, kultusz, történelem- Tanulmányok az 1848/1849-es forradalom és szabadságharc 150. évfordulója alkalmából (Veszprém, 1999)

Emlékezés, emlékezet... - Hegedüs Zoltán: 1848-1849 emlékezete Mosón vármegyében

magyar csapatokkal maga Kossuth is megérkezett, akit megyeszerte hatalmas lelkesedéssel fogadtak. A vármegyeház előtt elmondott beszéde hatására számosan álltak be a népfelkelők soraiba. A vesztes schwechati csata után meginduló császári ellentámadás azonban december közepére elérte a vármegyét, karácsonyra pedig maga Windischgrätz fővezér is Magyaróváron vett szállást. A szabadságharc ezzel itt véget is ért. A forradalom eseményeiről csupán a kiegyezést követően lehetett legálisan is megemlékezni. A megkötött kompromisszum eredményeként egy ambivalens helyzet alakult ki: a magát szabadelvűnek valló kormányzati főhatalom évtizedekig nem minősítette állami ünneppé március tizenötödikét (sem más napot), abba viszont nem szólt bele, hogyan emlékezik meg róluk a társadalom. Ilyenformán iskolák, egyesületek, gyülekezetek, a legkülönfélébb körök és társaságok „mindenkoron politikai felhanggal telített fesztiválja, s egyben népünnepély is"

4 lett a pesti forradalom évfordulója, mely a nevezetes dátumok közül a legfontosabbnak számított. Hamarosan kialakult az ünnep „szertartásrendje" és díszletezése is; hangulatára pedig a „Nem engedünk a '48-ból!" jelszó nyomta rá leginkább a bélyegét. Az idő előrehaladtával azután felnőtt az a generáció, amely a szabadságharc idején kisgyermek volt, vagy éppenséggel még meg sem született. Ok, akik már a kiegyezést követően léptek a felnőttek sorába, - személyes tapasztalatok híján - már érezhetően másképp viszonyultak a forradalom emlékéhez, mint apáik. Számukra nem jelentett már kardinális kérdést az önkényuralom ellen vívott harc kiemelése, inkább 1848 - lassanként mítosszá váló - szellemét igyekeztek felidézni. Erre a „szellemidézésre" jó példa lehet a Mosonymegyei Lapok 1899. március 10-i számában közölt ünnepi írás, mely felütésként a „szabadság, egyenlőség, testvériség" „Szentháromsággal" kezdődött. A folytatás is hasonlóan patetikus hangvételű: „ Testvéri kezet fogott a nemzet minden tagja; a rongyokban született azzá lett, amivé ura: polgárrá!" Majd tragikussá válik a hang: „Az ébredő nemzet koczkára tett mindent és a koczka ellene fordult. " Végül mégis bizakodóra fordul: az egyenlőség és testvériség eszméje erőt adott ahhoz, hogy „bilincseinket három évszázada nem látott szabadságra" cseréljük. A szerző jól érezhető pragmatizmussal, sőt elégedett belenyugvással viszonyul a kiegyezés által létrehozott berendezkedéshez, annak megváltoztatását nem tekinti céljának. Mindazonáltal figyelmeztet: lankad az erőfeszítés, üres szólammá kezd süllyedni a hazafiság; a társadalom hajlamos elfeledni az egyenlőséget, a „41 év előtt eltemetett elvek kezdenek sírjukból kikelni ". Az egyenlőség - mely egyúttal hazafiság is - számára azt jelenti, hogy ne születés és vagyon szerint becsüljük le egymást. A lap azután a Széchenyi Kör (egyébiránt a lap kiadója) által rendezett megemlékezésről számol be: ezt a dalárda nyitotta meg a Szózattal, majd Vörösmarty Honszeretet és Arany Rendületlenül című verseit szavalták el; ünnepi beszédet a kegyesrendi gimnázium igazgatója mondott, utána Schuman Élj, őseink hazája! című dala hangzott el, végül pedig Bajza Apotheosisa, melyet záró számként a Rákóczi-induló követett. Nem mindenki ünnepelt azonban így: a fenti