Hudi József - Tóth G. Péter (szerk.): Emlékezet, kultusz, történelem- Tanulmányok az 1848/1849-es forradalom és szabadságharc 150. évfordulója alkalmából (Veszprém, 1999)
Emlékezés, emlékezet... - K. Horváth Zsolt: A lehetséges emlékezésektől a lehetséges történelmekig. Az 1848-49-es emlékezések történeti képe és olvasási dilemmái
Ahhoz, hogy a napló, mint a napi feljegyzésekre szolgáló műfaj és a memoár, mint egy kései visszatekintés közötti alapvető különbségeket el tudjuk gondolni, figyelembe kell vennünk az emlékezés folyamatának időstruktúráját, illetőleg ezzel összefüggésben annak társadalmi kereteit. Azt mondhatjuk, hogy egy kései, egy bizonyos korszakra vonatkozó, visszatekintés szerzője - s ezért fontos a történés, és annak feljegyzése között eltelt idő felmérése (!) - hajlik arra, hogy az emlékek feljegyzésének idejében jelenlévő társadalmi normákat, annak esztétikai, morális, politikai konszenzusával együtt „azonosítsa", illetőleg retrospektive „rávetítse" az akkori aktorokra, s kivált önmagára. 29 Ugyanez azonban fordítva is igaz, „a cselekvők, és aktívak magatartását normaként, egyetlen lehetőségként vetítse rá a társadalomra." 30 [Kiemelés tőlem - K.H.Zs.] Niedermüller Péter szerint „egy életrajzi vonatkozású (írott vagy elmondott) szöveg csak akkor kezelhető élettörténetként, ha a beszélő szubjektum számára adott az élettörténet koncepciója, s ha a szöveg legfőbb funkciója az életpálya megjelenítése" 31 , majd - Habermast idézve - azt mondja, hogy „személyek csak akkor képesek személyes identitásuk kialakítására, ha felismerik, saját cselekedeteik sora narratív módon ábrázolható élettörténetet képez." 32 Jelen memoárok kapcsán ezt annyival árnyalnám, egészíteném ki, hogy nem feltétlenül csak egy koherens élettörténet konstruálhat „narratív identitást" 33 , úgy gondolom, hogy egy, a későbbi történeti beszédmódban, illetve a társadalmi-politikai kultuszok szintjén kiemelt történeti eseményként tételeződő mozzanat, mely generációk gondolkodását, politikai-kulturális identitását határozta meg, akkor is képes önazonosító elbeszélésként megjelenni, ha elbeszélt önazonossága nem egy élettörténetben, tehát egy életpálya megrajzolásának szándékával valósul meg, hanem mutatis mutandis, egy politikai memoárban ölt testet. Az identitás tehát ez esetben politikai önazonosság-keresést - nota bene: retrospektív önigazolást - is jelenthet, ami főként Jókai, illetve politikai pályafutása, tekintetében különös jelentőséggel merül fel. Az 1848. március 15-én még a radikális republikánus Petőfi oldalán, illetve a márciusi ifjak körében tevékenykedő ifjú író egy évre rá már a Békepárt kitüntetett publicistája, az 1860-as években már Tisza Kálmán „fegyverhordozója", 1875-től kormánypárti honatya, s lassacskán az uralkodó Habsburg-házhoz is szívélyes szálak fűzték. Noha prózaírói munkái - főként A kőszívű ember fiai és az Egy magyar nábob - egy, a szabadságharcot heroizáló beszédmódot, és egy akkor korszerű „nemzeti mitológiát" kívántak megteremteni 34 , az Emléksorok... című visszaemlékezése inkább deheroizáló tónust üt meg. E korai, több mint valószínűen 1850-ben íródott memoár - s korántsem napló (!) - még a szabadságharcot követő bizonytalan politikai légkörben született, s ráadásul szerzőjének még bujdosnia is kellett, így aligha csodálható, hogy egyes, különösen „kényes dolgokat" (ilyen Petőfi Dicsőséges nagyurak című verse) Jókai javított a kéziratban, illetve elhagyott a véglegesnek szánt, majd később elkobzott példányon. 35 Mivel a résztvevő jelenlétnél 36 közvetlenebb megismerést nehezen tudok elgondolni, így azt kell mondanunk, hogy az így nyerhető történetek nem eminensen az események sorát gazdagítják, hanem az emlékezés folyamatára, erre a
