Gopcsa Katalin (szerk.): Egry (Budapest, 2005)

mint az 1929-es Kikiáltó (34. kép). Amikor a festő a kikötőben, a festőállvány mellett szembenéz a szemlélővel, még önmagát figyeli. Amikor a dombok között festőállványa mellett a képet vagy a tájat nézi, és önmagát is a táj részeként festi meg, hiteles, igaz, amit átél: „a táj, ami előtte van, mögötte folytatódik". Egry mindig azt festette, amit átélt. A háború borzalmai közt innen a reménytelenség, a kiúttalanság, a meggyötört tekintet. Ezért láttatja magát tehetetlenül, rács mögött (65. kép). 1940-es Önarcképének (60. kép) riadt, megkínzott vonásai a túlsó partra figyelő emberről szólnak. Egryt, aki a Balaton mellett megtalálta fő motívumát és önmagát, a magyar festészet nagy magányosaként, a fény festőjeként szokás tisztelni. A húszas évektől alkalmazott festői eszközei: az olaj és a pasztell, a vékony olajfesték áttetszősége és a bársonyosan puha pasztellfoltok könnyűsége, a szinte csak a keleti mesterek által alkalmazott üresen vagy fehéren hagyott foltok együtt teremtik meg az átszellemültség tetőfokát. A természettel való azonosulás, ember és természet panteisztikus egysége, a festmények himnikus áradása és líraisága a legnagyobb magyar fényfestővé avatják Egryt. Mint egy „napimádó szekta sámánja", mitikus napimádatával megfesti a napot: a sugárzó fénygömböt, a sugaraival képszerkezetet alakító fényforrást, az expresszionisták napszimbolikájával rokon, anyagtalan sugaras fénynyalábokat, a transzcendentális értelmet nyert fényt. Ars poeticája emberi és festői nagyságát hitelesíti: „A látottakat ismertté, az ismerteket tudottá, a tudottakat élménnyé, az élményeket magasztossá kell tennünk, hogy művészetet hozhassunk létre." Egry a legegyszerűbb, hétköznapi dolgok megfestésekor is olyan átszellemített élményt ad, ami ünneppé teszi a művészettel való találkozást. Önéletrajzi írásaiból, naplórészleteiből tudjuk, őt is áhítat fogta el a múzeumok remekművei láttán. „A művészet a lélek ünnepe. Ünnepi ruhát veszek a lelkemre, ha festek. Ünnepi ruhám világos, tiszta, derűs. Ha magamra öltöm, általa nagyszerű kapcsolatba kerülök az örök és egyedülvaló élettel. Aki pedig az élettel, a nagybetűs Élettel kapcsolatba kerül, nem tehet másként, mint hogy ujjong és mámoros, mert megadatott neki az a csoda, hogy élhet, hogy láthatja a reggelt, a párás Balatont, hogy láthatja az őszt és a tavaszt. És nézze, hogy milyen nagy és végtelen az élet jósága - még szivárványt is láthat az ember."