S. Lackovits Emőke: Az egyházi esztendő jeles napjai, ünnepi szokásai a bakonyi és Balaton- felvidéki falvakban (Veszprém, 2000)
A karácsonyi ünnepkör
A keréken forgó bábuk a lakodalmi szokásokban a szerencse forgandóságát, a jóban-rosszban való összetartozást jelképezték az adatszolgáltatók emlékezete szerint. Újváry Zoltán a keréken forgó bábukat vagy táncos kereket kutatásai során az egész német nyelvterületen megtalálta. Általános volt a magyar nyelvterület német közösségeiben, sőt, a magyarság peremterületein is. Előfordult korábbi német betelepítés révén magyar közösségekben, mint például Tokaj-Hegyalján. A táncos-kerékre vonatkozóan 1847-ből, 1885ből írásos említés is ismert. A németek által lakott falvakban a neve „Hans und Gretl" volt, amely ugyancsak általános elnevezés, hisz mind Totvazsonyban, mind Városlődön így emlegették. A magyar peremterületekről, Petőházáról és Szanyból ismert táncos-kerék Fakata Fajankó, illetve Pásztor Böske néven. Kemenesszentpéter szintén peremvidék, ahol Bolond Panna volt a szerkezet neve. A nyári napforduló szokásaiban ugyancsak előfordult táncos-kerék, amely szerencsét, áldást, termékenységet, bőséget volt hivatott biztosítani, de az avatási szertartásokban is szerepet játszott. 262 Ilyen nyári napfordulós szokásnak tartjuk a kemenesszentpéteri keréken forgó bábukkal való alakoskodást, amely elképzelhető, hogy egykor a szentiváni szokásoknak volt része és innen került át pünkösdre. A térség német falvaiban egy olyan szokásnak az emléke őrződött meg, amely a tsz-ek megszervezését követően elhalt. Ez a szokás az európai népek termékenység- és esővarázsló szokásaival megegyező vagy rokon, kereszténység előtti szokáselemeket is nagy számban magába olvasztott. A szokás lényege az volt, hogy mindazokra, akik pünkösd napján utolsónak hajtották ki a legelőre állataikat, későn ébredtek fel vagy későn keltek és a falufeljárók ágyban találták őket, tehát valamennyiüknek serénysége, frissessége megkérdőjelezhető volt, valamilyen megszégyenítő büntetést róttak ki. A szokást falunként más-más névvel illették ugyan, de tartalmilag ezek az elnevezések megegyeztek. Legtovább és leggazdagabb formában Magyarpolányban élt a szokás „Pfingstniegel" néven (pünkösdi bohóc). Szereplői 10-15 esztendős legénykék voltak, akik marhákat őriztek. Aki közülük utolsónak ért ki Pünkösdkor a legelőre, azt zöld nyírfagallyakba burkolták, fejére, derekára, lábaira bíborheréből és margarétából koszorút tettek, derekára még kolompokat kötöztek, kezébe botot adtak, majd 2-3 társa így vezette végig a falun, miközben a gyerekek csúfolták (Pfingstniegel, Pfingstniegel, tradi um!), ő pedig táncolva haladt előre. Előfordult, hogy igyekeztek vízzel leönteni, lökdöstek, rángatták. Védelmet csupán kísérői jelentettek számára. Minden legelőnek volt egy „Pfingstniegele", aki a falun végigmenve,
