Nagy-L István szerk.: Pápai Múzeumi Értesítő 11. (Pápa, 2006)

Haderő és hadviselés 1809-ben - ÓDOR IMRE: A magyar nemesi felkelés 1809-ben

ellenség ágyúzását kiállották, utoljára csakugyan megszaladtak. ... Mily nehéz volt a csatában a regementnek szolgálatol tenni, onnan is megítélheti a vármegye, hogy Pestről nyugvó nap nélkül három marssal Győr alá mentünk, hol is egész nap és éjszaka etetés nélkül nyeregben, kantárral voltunk és másnap éttelen lovakon ütköznünk kellett. " A vereséget már a tartalék bevetése sem tudta megakadályozni, így János főherceg 5 óra körül a csata megszakítása mellett döntött és elrendelte az általános visszavonulást Ács - Komárom térségébe. A visszavonulást - amely meglehetősen tervszerűtlenül, mondhatni fejetlenül történt - egy gyenge utóvéd biztosította, szerencsére azonban a kimerült franciák nem üldözték ellenfelüket. A nádor este 10 órakor, Ácsra érkezve azt írta naplójába: Menekülők tömege, lehetetlen őket feltartóztatni, Komáromot jelölték ki gyülekező helyökül." A visszavonulók Komárom tájékán találkoztak a csatát „lekéső" Tisza-vidéki nemesi felkelőkkel, akik arra a hírre, hogy jön a francia, egészen Budáig, sőt többen Pestig meg sem álltak. (Többek között e valóban szégyenteljes futás okozta az utolsó nemesi felkelés közkeletű, sommásan elmarasztaló megítélését.) A csata komolyságát, illetve hevességét a veszteségek is alátámasztják. A Habsburg-hadak összesen 6235 főt vesztettek, a magyar nemesi felkelés vesztesége - a szétszéledőket nem számítva - 791 fő volt (232 felkelő meghalt, 132 volt a sebesültek száma, a többiek - 427 fő - fogságba estek). A franciák összvesztesége meghaladta a 2-500 főt, már csak ezért is méltán nevezhette a győri csatát Napóleon - az alkirályhoz intézett gratuláló levelében - „Marengo és Friedland unokájának". A vereség okait kutatva megállapítható, hogy az egybeolvasztott hadsereg vezetése nem készült fel megfelelően a csatára. A két sereg - eleve hibáztatható egyesítését nem következetesen hajtották végre, az átcsoportosítások túl sok időt vettek igénybe, és az egymás mellé került csapatok sem a terepet, sem egymást nem ismerték. A balszárny biztosítása elmaradt, a jobbszárny - a Duna helyett a sáncokra támaszkodva - alig avatkozhatott be a harcba. Mindezt az ellenség erejének alábecsülése és a felderítés elmulasztása súlyosbította. Az is kétségtelen tény, hogy az alig néhány hetes kiképzés után először itt bevetett, botrányosan felszerelt inszurgensek az ellenséges ágyútűzben is meglehetősen hosszú ideig kitartottak. Mindez erősen megkérdőjelezi a vereségért mentegetőzve, annak ódiumát azonnal a nemesi felkelőkre hárító János főherceg - sommás, mindmáig ható - jelentésének hitelét. A vereség döntő okát mindazonáltal a két fél közötti felszerelési, hadszervezési és hadvezetési különbségben kell keresnünk. Az 1809. évi - a csatát megelőző illetve követő - hadműveletekben való szereplése azt is megmutatták, hogy a felkelők nyílt csatában, zárt katonai egységekben kevésbé tudtak sikert felmutatni, sokkal inkább fel lehetett használni őket kisebb egységekben, portyák, felderítő, vagy utóvéd harcokban, ahol az inszurgensek merészsége, leleményessége jobban érvényesülhetett. Ezt igazolhatja a Meskó vezérőrnagy kitörésében és visszavonulásában résztvevő inszurgensek példája, valamint az Olgyay-féle alakulat sikere is. Meskó József tábornok inszurgens seregcsoportja (3500 ember és 10 ágyú) a Győrtől nyugatra lévő erődvonalban maradva elszakadt a visszavonuló főseregtől. A franciák megadásra való felszólítását elutasítva, az éj leple alatt a francia vonalakon át, a Rába mentén, kivezette seregét a bekerítésből. Jókora kerülővel - a Dunántúlon átvonulva, a Balaton déli sarkát is érintve, több francia egységet is szétverve (például Celldömölknél Marulaz tábornok 2 000 lovasból álló