Nagy-L István szerk.: Pápai Múzeumi Értesítő 11. (Pápa, 2006)

Haderő és hadviselés 1809-ben - VIZI LÁSZLÓ TAMÁS: AZ 1809-es győri ütközet a magyar történeti irodalomban

noksága alá rendeltek. Június 14-én Eugène Beauharnais csapatai a győri csatában szétszórták a vitézül verekedő, de rosszul vezetett és teljesen korszerűtlenül fölszerelt nemesi sereget..."

55 Benda Kálmán jól láthatóan visszatér számos, a két világháború, illetve dualizmus időszakában már megfogalmazott megállapításhoz, s ez mindenképpen az évtizedeken keresztül agyonhallgatott, elátkozott inszurrekció-kép egyik első régi-új olvasatát jelenti. A Kosáry Domokos és Benda Kálmán által kijelölt óvatos „rehabilitációs út" következő állomását a Borús József által írt, s 1984-ben Magyarország hadtörténete címmel megjelent munka első kötetének

56 a francia háborúkra vonatkozó része

57 jelentette. Az inszurrekcióval mindössze két rövid bekezdésben foglalkozik a szerző, s csupán a győri ütközet kapcsán említi meg a felkelőket. Borús összefoglalja az inszurrekció fogyatékosságait, a kiképzetlenséget és a felszerelés hiányosságát, de ezzel szemben megemlíti azt a fontos és lényeges tényt, miszerint az inszurgensek a győri ütközetet megelőzően több kisebb összecsapást már eredményesen megvívtak a franciákkal, miközben fedezték a császári-királyi Belső-Ausztriai Hadsereg magyarországi visszavonulását. Ezen utóbbi megállapítás azért is figyelemre méltó, mert a korábbi hadtörténeti szakmunkákban csak elvétve találunk erre nézve utalást. Márpedig ez jelentős adalék az inszurrekció reális megítéléséhez. A győri vereség okait Borús József is azon hadvezetési hibákkal magyarázza, melyeket János főherceg táborkarának hibás döntései idéztek elő. Anélkül, hogy az inszurgensek győri teljesítményét elemezné, Petőfi elhíresült vádjaival szemben védelmébe veszi a felkelőket, és a költő sorait sarkított álláspontnak tekinti. Ezzel a gondolatmenettel áll szemben a szerzőnek az a megállapítása, miszerint a győri csatavesztés bizonyította be „a már régóta idejétmúlt nemesi felkelés teljes hasznavehetetlenségét".

58 Borús ezen állításával a felkelők katonai teljesítményének ismeretében nem lehet egyetérteni. A teljes hasznavehetetlenség kifejezés pedig olyan erős kritikai túlzás, mely azon túl, hogy tényszerűen sem igaz, még megalázó is az inszurrekcióra nézve. Maga a szerző is érezhette ezt, hiszen ellentmondva saját gondolatmenete logikájának - mintegy tompítva az előző megállapítást - az inszurrekcióval foglalkozó bekezdést azzal a megjegyzéssel zárja, hogy a felkelőket 1811-ben és 1813-ban, azaz a győri csata után még évekig gyakorlatoztatták, de bevetésükre többé már nem került sor. Az 1980-as évek közepétől - elsősorban Veress D. Csaba és Ódor Imre munkásságának köszönhetően - új megvilágításba került a napóleoni háborúk inszurrekcióinak kérdése, s ennek köszönhetően a győri ütközet megítélése. Előbb Odor Imre közölt az 1980-as évek közepén kisebb, figyelemfelkeltő írásokat a győri csatáról,

59 majd 1987ben megjelent Veress D. Csaba Napóleon hadai Magyarországon 1809 című munkája.

60 Odor Imre elsősorban a vereség okait kutatta, s rámutatott a források tényanyaga, és az ütközetről a közvéleményben korábban kialakult vélemények között húzódó ellentmondásokra. Veress D. Csaba hatalmas forrásbázisra támaszkodó kötete az 1809-es 55 BENDA 452. 56 LIPTAI 57 LIPTAI 425-443. 58 LIPTAI 439. 59 ÓDOR 1985; ÓDOR 1986 60 VERESS