László Péter szerk.: Pápai Múzeumi Értesítő 8. (Pápa, 2003)

TÓTH G. PÉTER: Emberevők - Törökverők. A magyarokról kialakított sztereotip képek és a vég vidéki lakomák kérdése

tító népnek és embernek közös sorsa ez,'"

b Dussieux állításait Ipolyi Arnold 1854-ben megjelent mitológiai munkája tette ismertté a magyar közvélemény számára is. Ipolyi, megpróbálva finomítani ezen tézissé merevedett állításon, így kommentálta Dussieux munkáját: „A vélemény mindenesetre annyira talál, a mennyire bizonyos hogy az óriásróli ős mythossal elvegyülnek ama ellenséges népekrőli képzetek; valamint túlzó azt kizárólag ezen utóbbiaktól származtatni. Az utóbbi emberevésrőli vonásra nézve különös, hogy szinte a többi óriás értelemmel összefüggő népnevekben is ily jelentés fenforog; mint ugyan is a francia huorco, s véle azonos vagy belőle talán csakugyan a hongroihoz símitva alakult Ogre emberfaló, ugy a Jötun is = edax nagyevőt, turs, durs = itast, ambro = devoratort jelent. A finnek Suoma (vizlakhelytőli) saját neve is így az oroszban: samojedi = magukat evők, azaz emberfalók; és ismét a finneknél az éjszaki setét, hősöktől rettegett hon Sariola = az emberevők laka. "

7 Ipolyi, mivel szélesebb kitekintéssel rendelkezett, a minden népnél meglévő ellenségképpel azonosította az „emberevő" megnevezéseket. Helyesen látta tehát, hogy az etimologizáló magyarázatban az ellenség nem emberi magatartásának képzete takarta el a fogalom valódi jelentését. Jacques Revel, aki az 1990-es években ismét felfedezte Eckhardt Sándor munkásságát a francia (és tegyük hozzá, a magyar) historiográfia számára, minderről a következőket írta: „Erről a pontról indul a magyar tudós [t.i. Eckhardt] vizsgálódása a szó [t.i. ogre] eredetéről és jelentésváltozásairól, valamint arról a szöveghagyományról, amely évszázadokon át megőrizte a hódító emlékét, akik a közhiedelem szerint megették ellenségeik szívét, hogy azok erejét és bátorságát megszerezzék. Az etimológiai kutatás így összefonódik egy emlékkép feltárásával, amely önmaga is jóval a kalandozások előtti idők (emlék)anyagából merítő közhelyeket hasznosított újra meg újra. Az irodalom és az európai folklór dimenzióira kiterjesztett kutatás nyilvánvalóvá tette, hogy az emberevő óriás képzete egy Magyarországhoz vajmi kevéssé kapcsolható folklór és irodalmi anyagból ered. Már csak azt kellene megértenünk, miért oly sokára, csak a XIX. század elején kapcsolódhatott össze a kalandozások több ízben átigazított emlékezete az emberevő óriás elnevezésével egy erőltetett szófejtés révén. "

8 Ha eltekintünk is a téves névmagyarázat emlékezet-ferdítő hatásától mindenesetre szemet szúr az a tény, hogy a nyugat-európaiak a 10. századtól egészen a 19. század elejéig (vagy még ez után is) nem éppen a leghízelgöbb jelzőket használták a magyarokról szóló tudósításaikban. Vegyünk mindjárt példát is, egy 18. századi „Völkertafelt", mely jól szemlélteti milyen helyet foglaltak el a magyarok a nemzetek akkori rangsorában. A valószínűleg stájerországi tábla szerint a magyarok hűtlenek, árulók, lázadók, zendülést szítok, képességeik szerények, legfeljebb a latinban járatosak, viselkedésük hanyag, naplopással töltik idejüket, ruházatuk színes, országuk gyümölcsben, aranyban gazdag, egyébként farkashoz hasonlatosak, vérszomjasak és a világ legkegyetlenebb emberei.

9 A 18. századi táblázat tízes listáján a magyarok a nyolcadik helyre kerültek, nyomban a lengyelek után, de megelőzve az oroszokat és a törököket. Mindemellett a nemzetek vi6 Dussieux, Essai historique. 68. Idézi Ipolyi Arnold, Magyar Mythologia. (Pest: Heckenast Gusztáv. 1854) 124. ' Ipolyi, Magyar Mythologia, 124. * Jacques Revei, „Idegen tükörben. Eckhardt Sándor ma." BUKSZ (1998) 1. 76-81, 77. '' Vörös Károly. „Az Európában található népek és tulajdonságaik rövid leírása." História 9. (1987) 1:17. Lásd Táblázat.