László Péter szerk.: Pápai Múzeumi Értesítő 7. (Pápa, 1997)

UGHY ISTVÁN: Lőportartók sugallta gondolatok

Pap Gábor új könyvét olvasva látnokká válik az ember s visszaoson száz évekre abba a hagyományos világba, amiben felmenőink oly jól érezték magukat. Kitágul a világ kifelé is és befelé is. Gondolatban a halandó együtt kezd leiedzeni a kozmoszszal és a körülötte és a benne élő világgal. Emberősünk" - ez alatt a közeli évszázadokban élt generációkat is értem — szervesen beletartozott a természet mindenségébe, annak egy része, parányi alázatos része volt. Nem úgy ma, mára már kivonta magát az egyetemes szerkezet ügyes-bajos dolgai alól és mintegy felülről és kívülről szemlélve azt, a rendező szerepében tetszeleg, ügyködik, uralkodik és dönt, semmi esetre sem képzelve magát beletartozónak a világ organikus szerveződésébe. Pap Gábor írásai óriási hiányt pótolnak, olyanok mintha tiszta vizű források fakadtak volna a múlt elfeledett, megkövesedett sziklafalain. Buzgásukat az ember szinte hallani véli. Az empátia bennem a múlttal szemben mindig is nagy volt. Az ember, ha festő, érzékenyen él, s ez a „tágulat" elképzelteti velem, hogy milyen napjai lehettek egy embernek a régmúlt időkben, amikor nem volt villany, rádió, TV, órának nevezett időmérő szerkezet, s nem volt benzinmotor sem. Vagyis amikor az emberi teremtmény bele volt helyezve a világ élő szervezetébe. Amikor még hitte, hogy a hold és a föld élőlény, s minden, ami körülveszi organikusan összekapcsolódik vele. A nagy világrendet szellemek irányítják, akiknek habitusa hasonló az övéhez. Az ember sokáig nem is törekedett arra, hogy kiváljon a kozmosz rendjéből. Házát úgy készítette, mint a teknős a páncélját, mint a madár a fészkét, nagy-nagy műgonddal. Védmű volt az, templom, csontvázának kihelyezett szerkezete. Minden, ami körülvette valamikor, ebben a házban, a szellemek tulajdonságait viselte magán. Hitte, ha egy faág megsebzi, akkor az a fa haragszik rá, s ezért ki kell öt engesztelnie. Ha kivágta a fát, akkor még inkább. Körültekintő mágikus szertartásokat kellett ezért elvégeznie. A szellem és az anyag minden parányi helyet kitölt. Minden él és mozog, magától, mint egy grandiózus óramű. Az ember belső szerkezetén azonban csorba esett, s ezt a sebet a technika felépítménye ütötte. A lelki szerkezet torzult el, a belső „prizma" homályosult el, ami valamikor gyönyörűen osztotta szét a fényt, „hét ágra'

1

. Ma a technika förtelmes zajt csap körülöttünk, még éjszaka is, s az ember e szörnyek közt úgy jár-kel, mint egy megrettent gyáva egér. Még nagyobb zajt csap, hogy ne féljen. Az ember az eszközeivel a részleteket kutatja, miközben szemei elől eltűnik az egész. Az istenek számára nem maradt már hely ebben a világban. Most maradt csak igazán egyedül az ember. Úgy „fejlődött'

1 a világ, hogy - akaratán kívül - elhagyták a szellemek, elhagyták az istenek. Valójában azonban ő hagyta el őket. Egy középkori falu ásatásán találtam egy csempedarabot, - később előkerültek részei is. Az ábrázolata messzevezetö gondolatsort indított el bennem, úgy is mint képzőművészben. A sárkányölőt ábrázolja különböző, mára már értelmezhető jelekkel (XIV. tábla). Hogyan, miként élhetett, mit érzékelhetett a mindennapokból az a gazda, akinek a „templomában" állt az a tűzhely, aminek testébe építve sokadmagával tündökölhetett ez a csempe? Elgondolom: milyen világkép volt így beépítve ebbe a kályhába, ami aztán „vezérelte" mindennapi életét egészen a haláláig. Ettől a vezérlettől nyugodt, védett és derűs volt az élete. Kályhájának egy szegmensén keresztül a gazda belelátott abba a grandiózus szellemvilágba, amely egész életét és azon túl az egész