László Péter szerk.: Pápai Múzeumi Értesítő 7. (Pápa, 1997)

KONCZ PÁL: A pápai Kis Tivadar-féle kereskedésről és könyvkötészetéről

bankba, vagy nem adtak fel postán, másnapra már csak a töredékét érte. A kereskedést is közvetlen, effektív cserével űzhettük, példáid a zsoltároskönyveket tojásért, tejfölért, vajért adtuk. A nagy család eltartásán túl az alkalmazottakat is csak terménnyel lehetett kielégíteni, mert a pénz semmit sem ért. Akkoriban reggel öttől éjjel tizenegyig a boltban voltam! A két apró gyerekkel nagyobbrészt sógornőm, ill. később egy kis cselédlány foglalkozott, hogy az üzletmenetben zavar ne keletkezzen. Felelősséget éreztem a cég minden alkalmazottjáért, akik egzisztenciájukkal függtek az üzlettől. Különösen is Szedlacsek bácsira kellett tekintettel lenni, aki már több, mint ötven éve állt a kötészet szolgálatában! Öreg szakember, akit nem tehetek az utcára! A boltban volt vezető kereskedősegéd Schneller Ferenc, aki szintén mintegy ötven körül voltak szolgálati évei. Osz feje, szaktudása, becsületessége és hűsége patinát jelentett a Kis Tivadar cégnek. Őket visszahívtam az újrainduláshoz. Fiatal erő is kellett, aki igazán képes segíteni; ezt a szerepet Németh Teréz töltötte be, a könyv kötő-segédünk nővére. O különben 1952 után az állami papír- és írószerbolt vezetőjeként is helyén maradt. A debreceni nyomda korábban mindig nagy, erős faládákban küldte a könyveit, ilyen ládákból tákoltunk össze valami pultfélét, állványt az elpusztult boltberendezés helyett. Egy kis katrocot én is készítettem irodának, ahol az üzleti dolgokat csinálhattam. Szóval ez már nem a nagy üzlet volt, annak csak gyenge árnyéka. De hogy éppen olyan nagy forgalom lett ősszel, mint korábban, mikor megjöttek a gyerekek! Nagyon sok diáknak volt nálunk folyószámlája, sok olyan volt, amelynek a tartozik-rovata volt csak kitöltve, és soha nem jutott eszükbe apósomoknak, sem férjemnek, hogy valaha is behajtsák szegényebb diáké kncd. Visszagondolva mindarra, amit akkoriban végig csináltam, ma már szinte hihetetlennek tűnik! A forgalom hamarosan felélénkült az iskolák és hivatalok újraindulásával, de ez sajnos nem tartott soká. Férjem borzasztó rossz állapotban jött haza 1946 novemberében. Beteg volt: ödémás, szíve gyenge, nem dolgozhatott. Azonban én szinte azonnal várandós lettem. Nagy aggodalommal vártam harmadik gyermekünket, nemcsak férjem egészségi állapota miatt. Magam is nagyon kimerültem a létért folytatott küzdelemben. Karácsony után, 1947 januárjában Gábor bejött a boltba, átvette az irányítást, én pedig elbúcsúztam az üzlettől. További életemet a családnak, a gyermekeknek, háztartásunknak szenteltem. Augusztusban megszületett legkisebb gyermekünk, Gábor. A helyrehozott lakásunkban sem maradhattunk meg; 1948-ban „önkéntes választás " elé kényszerítettek a hatóságok. Vagy lemondunk az öreghegyi nyaralóépületről, vagy városi lakásunkat adjuk át. Gyermekeink egészségére gondolva döntöttünk Öreghegy mellett. A Fő utcai ház már 1945 elején a városi vezetők érdeklődését váltotta ki: Az emelet hátsó sarokszobájában, Dr. Nagy György ügyvéd lakása mellett működött egy ideig Szőllősi Sándor polgármesteri hivatala. Családunk lakrészeit sorra vették használatba különböző orosz katonatisztek és városi pártfunkcionárusok. Az egyik ment ki az ajtón, a másik már jött be az ablakon... Soha többé nem térhettünk vissza városi lakásunkba. Attól fogva kerékpáron jártunk be az üzletbe nap, mint nap. Beteg férjemet sokszor látták az öreghegyi emelkedőn meg-megállva, amint kifulladva támaszkodik a bicikli kormányára.