Ilon Gábor szerk.: Pápai Múzeumi Értesítő 6. (Pápa, 1996)

Utóhang

UTÓHANG 1988 decemberében jelent meg e sorozat első kötete. Most, az általam szerkesztett utolsó kötet szintén az év utolsó hónapjában, egy évvel elődöm Mithay Sándor halála után. Hogy miért az utolsó kifejezés használata? 1995. december 1-től Vas megyében dolgozom. Mit írhatok ezek után az Értesítőről, lehetőleg elfogulatlanul? Első lehetőségként fellapoztam az első kötet Bevezetőjét. Először: az első, „kőkorszaki" színvonalú kötetet esztétikusabbak követték, igaz kivitelezésüket tekintve nem egyenletesen felívelő sorrendben. Másodszor: helyi és jónéhány szűkebb pátriánkon kívüli szerző rendszeres visszatérőként publikálta itt tudományos munkáit. Harmadszor: a vegyes jelleg végigkísérte a periodikát, csak ez a tematikus, régészeti kötet kivétel. A megelőző, öt számmal jelzett négy kötet tanulmányainak statisztikája az alábbi: ásványtan és ornitológia - 4, restaurálás - 1, múzeumtörténet - 2, régészet és segédtudományai - 24, helytörténet és történettudomány - 15, néprajz - 4, művészettörténet - 2, művelődéstörténet -7. Negyedszer: hasznos olvasmányává vált nem csak a helyi érdeklődőknek, de a hazai és a külföldi szakembereknek is. Alábbi megállapításaim talán szintén helytállók. Először: szakkönyvtárunk elmaradottságát, hiányosságait sikerült a sorozatnak köszönhetően némileg pótolni, illetve nagyon jó és új cserekiadványokat beszerezni. Jó néhány alapvető fontosságú külföldi sorozattal (pl. BRGK, FÖ) rendszeresen gyarapodtunk ezen a módon. Ennek egyik magyarázata talán az, hogy néliány, hazánkban sajnos még nem igazán rutinszerűen végzett multidiszciplináris kutatás eredményét és közzétettük. Másodszor: számtalan igen értékes emberrel került kapcsolatba a múzeum és én is. Szerzőkkel, fordítókkal, tanárokkal, diákokkal és leletbejelentőkkel. Nem egyszer hallatszott türelmetlenül érdeklődő ember hangja a telefonban, hogy mikor jelenik már meg a következő kötet? Műhelytitkok. Mindenegyes kötet megjelentetése komoly kihívást jelentett, különösen az anyagi fedezet biztosítása miatt. Az egyre szűkülő, a kultúrát és a tudományos kutatást fojtogató pénzügyi megalapozottságú, rövidlátó „kultúrpolitika" ellenére a helyi emberek, vagy a helyhez, a kutatási témákhoz kötődő, azok támogatására megnyerhető intézmények mecénási támogatásának köszönhetően kisebb-nagyobb szünetekkel azonban csak megjelent egy-egy kötet. A kötetek számát tekintve időközben nem egy megyei múzeumi szei"vezetet utasítottunk magunk mögé. Más nézőpontból ez persze tragikus tény, hiszen nemzetközileg jegyzett múzeumi periodikák tartanak kényszerszünetet, vagy vontak össze köteteket öt évenként ezekben az években. Ezek a kihagyások pedig ugyanúgy pótolhatatlanok és idővel „visszaütnek", mint az oktatásügybe be nem fektetett forintok. Egyre nagyobb nehézséget okozott a kész kötet eljuttatása cserepaitnereinkhez. Ennek nagyon egyszerű oka a múzeum elégtelen költségvetése volt. Ugyanakkor megdöbbenéssel tapasztaltam, hogy egyre több hazai múzeumi kiadó gondolkozik meglehetősen furcsán és nem küldi cserepartnereinek megjelentetett köteteit, netán a másik koldusnak pénzért adja. Nem tar.'om példaértékűnek, helytelenítem az ilyetén mentalitást. Azzal sem büszkélkedlietünk, csak a tudósi „őrültséget" jelzi, hogy a megjelent tanulmányok nagy részénél honoráriumot sem fizettünk. Senki sem tette azonban ezt szóvá, igaz mindig előre