Ilon Gábor szerk.: Pápai Múzeumi Értesítő 6. (Pápa, 1996)

Bronzkor a Nyugat-Dunántúlon - L. Bartosiewicz: Bronze age animal keeping in northwestern Transdanubia, Hungary. Bronzkori állattartás az Északnyugat-Dunántúlon

Megjegyzendő az is, hogy a vadmaradványok egy része pontosabban nem meghatározható, de rendkívül robusztus marhacsont, amelyek nagy valószínűséggel őstulokból származnak. A más területek bronzkori lelőhelyeire gyakran jellemző gímszarvascsontok aránya a vizsgált lelőhelyeken még a nagy mintákban is elenyésző (az összesítések az esetlegesen hullott agancsok töredékcinek számát nem tartalmazzák). A négy legjellemzőbb háziállatfaj a szarvasmarha, a juh ill. kecske és a sertés (a 3. ábra grafikonján a juh és kecske Caprine néven összevonva szerepel). Ezek csontjainak egymáshoz viszonyított százalékos aránya a vizsgált lelőhelyeken változatos, nem hagyhatjuk azonban figyelmen kívül a szarvasmarha és a kisebb patások csontjainak eltérő mértékű (természetes, de az őskori feldolgozással is együttjáró) töredezettségét, ami a fajok közötti mennyiségi összehasonlítást torzíthatja. A szarvasmarhacsontok a négy összehasonlított háziállatfaj maradványainak általában 60%-át képezik (ld. a legnagyobb mintákat). Kivétel a vadállatok maradványaiban is élenjáró ravazdi lelőhely, ahol a juh és/vagy kecskecsontok aránya rendkívül magas. Az említett ravazdi mintát leszámítva a három legnagyobb állatcsontanyag késő bronzkori, ezekben a juh ill. kecskecsontok aránya alig valamivel haladja meg a sertésekét. A kisebb anyagokban ugyan a juhesontok valamelyest túlsúlyban vannak a sertésmaradványokhoz képest, ez azonban a kis darabszámból fakadó véletlen hiba is lehet. A kilenc lelőhely anyaga az állattartás egyértelmű fontosságát mutatja a térség bronzkori húsellátásban. Ebből a szempontból a korai és késői bronzkor közötti időszak között érdemleges változás nem észlelhető. Húsmennyiség szempontjából mindenképpen a szarvasmarha volt a legfontosabb. Juhhús fogyasztás terén Ravazd-Villibald-domb kiemelkedő. Ez a jelenség, legalább részben, minden bizonnyal a lelőhely viszonylag magasabb fekvésével magyarázható. László BARTOSIEWICZ Eötvös Lóránd Tudományegyetem Régészettudományi Intézete H-1364 Budapest Múzeum krt. 4/B