Ilon Gábor szerk.: Pápai Múzeumi Értesítő 2. (Pápa, 1989)

P. Szabó György: A türelmi rendelet (edictum tolcrantiae) fogadtatása és hatása Veszprém vármegyében, a pápai és a veszprémi református gyülekezet történetének tükrében

hat. A veszprémi követek még az 1790/91. évi országgyűlésen is tiltakoztak a veszprémi katolikus püspök földesúri igénye ellen, bizonyítva, hogy a „ . . . papi rendnek jussa Veszprém városa hánt az ő törvényes útján és módján soha meg nem bizonyíttatott, hanem azt a királyi-magyar kancellária és helytartói tanács csak gondolom formáig (ex supposito) forgatta és elhitte, ellenben a város az ő szegénységének elegendő okait megmutatta." A veszprémi és pápai reformátusok XVIII. századi joghelyzetét nagyban befolyásolta továbbá, hogy az 1681. évi soproni országgyűlés 26. artikulusát - amely többek között a veszprémi és pápai protestánsoknak is biztosította a szabad vallásgyakorlatot - úgy értelmezték, hogy a felsorolt helységek csupán végvár jellegüknél fogva kaptak vallásgyakorlati jogot: Az artikuláris helyeken kívül tehát csak a végvárakban illeti meg a protestánsokat a vallásszabadság. Mivel a török kiverése folytán Veszprém és Pápa is megszűnt véghely lenni, földesuraik szerint ezzel megszűnt a protestánsok joga vallásuk szabad gyakorlásához. A földesurak - Volkra, veszprémi püspök és a pápai Esterházyak - felterjesztését, s azok hamis érvelését III. Károly elfogadta és rendeletben tiltotta el a veszprémi és pápai reformátusokat a vallásgyakorlattól, egyben utasítást adott templomaik és épületeik elvételére. A veszprémi reformátusok vallásgyakorlatának megszűntét 1716. nov. 14-én rendelte el, 1717. ápr. 9.-i megerősítésében pedig a végrehajtást is elrendelte.

11 így azok a veszprémi reformátusok, akik nem rekatolizáltak, egészen 1783ig árvaságra jutottak, Nemesvámosra és Szentkirályszabadjára költöztek, vagy oda jártak ki vallásuk gyakorlása végett. A pápai reformátusok esetében ugyanerre III. Károly 1718. nov. 5.-i rendeletében utasította a vármegyét. A gyülekezetek felterjesztéseikben egyaránt arra hivatkoztak, hogy gyülekezetté szerveződésük a reformáció idejére vezethető vissza, sokkal régibb időre annál, mikor városuk végvár lett, vallásgyakorlatuk pedig törvényes, mert a békekötések és országgyűlések vallásügyi rendeletein és végzésein alapszik.

14 A tekintélyes patrónus, nemes Kenessey István közbenjárására a pápaiak sikerként könyvelhették el: ha nem is a templomukban, de egy fészerben 1719. ápr. 2.-tól a király március 21.-Í rendeletére - tovább folytathatták gyülekezeti életüket. Hitük gyakorlatának jogától azonban 1752. május 12-én, Mária Terézia rendeletére megfosztották őket, templomukat, iskolájukat elvették, prédikátorukat, tanítóikat elűzték, ugyanarra a sorsra jutva ezzel, mint a veszprémiek. Egy esztendei kérvényezés és küldöttségjárás után végre, 1753. július 9-én a helytartótanács kiadta az engedélyt, amit a vármegye júl. 16-án közölt a pápaiakkal: a városban nem maradhatnak ugyan, de ,, ... az említett adászteveli helységben a templomot kibővíthetik, vagy helyette nagyobbat építhetnek." Arra is engedélyt kaptak, hogy Adásztevelen iskolát állítsanak fel, de csak u.n. grammatikai iskolát. 1783-ig akárcsak veszprémi hittestvéreik a pápai reformátusok is csak vidéken gyakorolhatták vallásukat, Adásztevelre és Kéttornyúlakrajártak ki. 9 Az ország protestánsai ügyük egészére nézve is fontosnak tartották e két egykori oszlopgyülekezet feltámadását. Ezt bizonyítja, hogy a magyar protestánsok 1781. ápr. 29-i, az uralkodóhoz szánt felterjesztésükben külön megemlítették a veszprémi és pápai protestáns vallásgyakorlat hiányát az őket ért súlyos sérelmek között. A pápai és veszprémi reformátusok vezetői kezdettől fogva tudták azt, hogy az ellenséges bürokrácia ellen csak a bürokrácia fegyverével, a beadványok és kérvények sorozatgyártásával — aktahegyekkel az aktahegyek ellen tudnak harcolni. Ezért bukkantak fel ügyeik minduntalan a vármegyei, helytartótanácsi, kancelláriai, államtanácsi ügyintézésben. Mindez sokak szemében talán oktalan fanatizmusnak, vagy értelmetlen kuruckodásnak tűnhet, de ezt a szívós és hajlíthatatlan ragaszkodást vallásgyakorlatukhoz azonnal megértjük, ha megemlítünk egy korabeli statisztikai adatot. A pápai ref. egyház levéltárából maradt fenn egy névjegyzék, mely szerint Pápán csak a ferencesek, 1716 és 1780 között, 217 reformátust és 270 evangélikust térítettek át.

21 TVxdjuk, hogy az áttérők száma Veszprémben is jelentős volt.

22 A vallásgyakorlati hely visszaszerzéséért folytatott harc tehát, ősi vallásuk és egyházuk jövőjéért folytatott életküzdelem volt. Végül is nem a pápai és veszprémi reformátusok hosszú küzdelme hozta meg a kívánt eredményt, hanem a fiatal uralkodó II. József kegyelmi aktusa. A József által 1781. október 13-án aláírt és a helytartótanács által október 25-én kibocsátott nyüt parancs - az edictum torentiae - a protestánsok évszázados jogfosztottságát szüntette meg. Nagy szükség volt erre a rendeletre, mert a protestánsok helyzete a türelmi rendelet előtt rendkívül súlyos volt. A pesti „comissio religionis" iratai szerint például a protestánsok az egykori nagy véghelyek közül a következőket tartották úgy nyüván, hogy azokban már megszűnt vagy redukáltatott a vallásgyakorlatuk: Szentgrót, Léva, Korpona, Tihany, Győr, Révkomárom, Fülek, Veszprém és Pápa. Csak a veszprémi ref. egyházmegyében 1774-ig 19 ősi gyülekezet templomát vették el erőszakkal s szüntették be vallásgyakorlatukat. Torkos Jakab, ref. szuperintendens a pozsonyi ágenstől, Mihályfalvi Jánostól már a rendelet megjelenése előtt értesült annak elkészültéről. Az ágens okt. 20-i levelében arról értesítette Torkos Jakabot, hogy a rendeletet már ismertették a bécsi és pozsonyi újságokban, s mellékelten megküldte a rendelet rövid tartalmi kivonatát.

25 Torkos 1782. január elején közölte Ráday Gedeonnal, az egyházkerület