Népi vallásosság a Kárpát-medencében 7/II. Konferencia Sepsiszentgyörgyön, 2005. szeptember (Sepsiszentgyörgy-Veszprém, 2007)

III. Szent szövegek, egyházzene - Albert Ernő: Káromkodás. Csíki és háromszéki adatok

Népi vallásosság a Kárpát-medencében 7. Mintegy összegezésként megtalálhatjuk a káromkodás jellegét az átok, harag, bosszú, gyűlölködés indulatos megszólaltatásában, az ártó szellemek idézésében; a szitok-, szidalom-, szidásban; a becsmérlés-, sértő, megalázó, gyalázó kifejejezésekben; ocsmány beszédben, gyakori szexualitással kapcsolatos trágár szavakban; pajzán szövegekben, viccekben, népi szövegekben, bizonyos népi szokásokban, farsangi mondókákban, ártó szellemek, kísértetek megszólaltatásában stb.

13 Hozzátehetjük, hogy az ember környezete, ősi hagyományok átöröklése, vallásos élete, egyénisége, lelki alkata, meghatározza kimondását. Van, aki megveti a káromkodást, a szitkozódókat, átkozódókat, van olyan, aki nagyritkán valamely indulat, lelki bánat, szenvedély során olykor kimondja, van, aki mindegyre indulatba jön, és olyannal is találkozhatunk, akinek mindennapi életébe, nyelvhasználatába, különösebb ok nélkül, teljesen beépült. Ezek a felelőtlen nyelvrontók, nyelvi „környezet-szennyezők", az anyanyelv meggyalázói. 2. A káromkodás megjelenési formái és változásai Az idők folyamán egy-egy szó jelentése megváltozik, átalakul a káromkodásban betöltött szerepe is. Apor Péter 1736-ban, amikor az „Istent méltó haragra indító káromkodások" elterjedéséről írt, kitért arra is, hogy régebb a férfiak, urak, „alábbvaló rend"-ek szitkozódása enyhe volt. Mindössze azt mondották: „Aha bustya vére, lelketlen kurva fia, pogány kurva fia, szamár kurva fia". Az asszonyok is így szóltak: „Aha hamis életű, tűzre való, tűz kénjára való". De újabban férfi, asszony, leány, ifjú legény „széltében mondja az adtát, teremtettét, huncfutot", „ördög szánkózzék a szegény lelkeden" stb.-t. Sőt még a bizony szót sem mondották a nemes asszonyok, még a gyermekeknek sem engedték mondani, inkább helyette: „Én ugyan nem, úgy vagyon, nincs különben, igazán mondom", de most úgy esküsznek, mint a katonák: „Isten engem úgy segéljen".

14 Hasonló szöveg található a Sepsiszentgyörgyi Állami Levéltárban Bikfalváról: 1752. február 28-án írták le: „füleket irtóztató káromkodással éltek: »Disznó teremtette«."

15 így tehát a kurva a nagyon enyhe káromkodáshoz, szidalomhoz tartozott, ellenben a huncfut a súlyosabb bűnhöz. A káromkodásnak már említett bizonyos máig élő motívumai az őskorba vezetnek vissza. Egyesek nemzeti sajátosságnak is szokták említeni a magyarok gyakori káromkodását. Kézai Simon a Gesta Hungarorum krónikájában írta: Léit és Bulcsút Regensburgnál elfogták, a császár bitófán végeztette ki, de előbb egyikük a császárt agyoncsapta kürtjével, amely azonban „mese" lehet a krónikás szerint, de „az tény és a krónikák könyvében is meg van írva, hogy vakmerően káromolva tiszteletlenül beszéltek a császárral".

16