Népi vallásosság a Kárpát-medencében 6/II. Konferencia Pápán, 2002. június (Veszprém, 2004)

Napjaink vallásgyakorlata, vallásossága. Szakralizáció, deszakralizáció. Szórványosodás, szórványhelyzet, népesedési kérdések - Demeter Éva: Egyetemi hallgatók megtérés-történetei

Népi va/lósossóg a /Cá/páf-mede/icében 6. Megtéréstörténetek i. „Blőször el kell mondjam azt is, hogy én keresztyén családban születtem. Tehát olyan családban, ahol édesanyám is, édesapám is hisznek Istenben és valahol ez életformájuk is. Tehát valahol ez nagyon természetes volt, hogy minden este a családban Bibliát olvastunk, édesanyám akkoriban vallásórát is tartott a belvárosi templomban és valahogy úgy éreztem, hogy talán már egészen kis korom óta, hogy Isten szólít. '85-ben volt az, hogy karácsonyra Jézust kértem meg Bibliát. így, ez volt az én kérésem. Soha nem úgy neveltek, hogy angyal hozza az ajándékokat. Jó. Úgy beszéltünk róla, de tudtuk mindig, hogy édesanyáink vásárolják meg, és úgy volt, hogy meg is kérdezték azt, hogy a lehetőségekhez mérten mégis mit szeretnénk, na és akkor én ezt kértem. Akkor nyolc éves voltam, nyolc és fél... hát Bibliát és Jézust. És édesanyám mondta, hogy Bibliát azt tud adni, de Jézust nem tud adni, csak imádkozni tud, hogy valóban az én szívemben is szülessen meg és hát így vártam a karácsonyt, tehát így vártuk és december 5-én volt egy ilyen családi áhítat keretében, egy ószövetségi történetről beszélgettünk...egy pogány királyról, aki föláldozza fiát a bálványisteneknek. Hgy háborús dologról van itt szó, és akkor én egy olyan kérdést tettem fel a szüleimnek, hogy miért volt ez bűn ennek a pogány királynak és Istennek nem volt bűn Jézus Krisztust feláldozni értünk. Akkor már — mi öten vagyunk testvérek — hárman voltunk, azt hiszem hárman voltunk már, és először édesapám kiment a tesvéreimmel, édesanyával beszélgettünk. Én nem emlékszem konkrétan arra, hogy mit beszélgettünk akkor vagy édesanyám milyen magyarázatot adott arra, de valahol talán az a csodálatos ebben, hogy annyira nem tudom ezt magamnak megmagyarázni, de valahogy Isten ráébresztett arra, hogy én egy bűnös ember vagyok, így nyolc évesen is. Valahol ez annyira rám szakadt és olyan komolyan gondoltam, sok minden úgy feljött, talán hogy valamikor elvettem úgy egy cukorkát hogy nem szóltam vagy egészen apró dolgok. Úgy édesanyám csodálkozott, hogy hát milyen bűnök terhelhetnek, mert akkor úgy valósággal éreztem, hogy súlyosak és nagyon komolyan gondoltam és csodálatos volt azt a szabadulást átélni, amit Isten adott. Éreztem majdnem kézzelfoghatóan, hogy Ő megbocsájt, hogy Jézus Krisztusnak azért kellett meghalni, hogy valóban nekünk örök életünk lehessen. Hogy Ő valóban meg akar szabadítani és akkor az valahogy személyessé vált számomra. Addig is sokat hallottam arról, mert az volt a családnak a mottó, de valahogy akkor megéreztem azt, hogy ... nem volt már olyan idegen számomra. Nem mondhatom, hogy addig is idegen volt, de nem is tudom ezt úgy igazán el ...olyan nagyszerű volt. Akkor imádkoztunk együtt és éreztem, ez volt egy olyan döntő fordulat, amikor én éreztem, hogy Istené vagyok, hogy nem mindegy, hogy hogyan élek, éreztem azt a ...bizonyosságot nyertem, hogy én az О gyermeke vagyok és sokmindent megváltoztatott ez bennem. Meséli édesanyám, hogy nagyon változtam, nagyon nyafogós kislány voltam és sok mindenben változtam és emlékszem, hogy akkor annyira bátor voltam az iskolában is szólni erről. Mikor a teremtésről, tehát az ember, az élet hogyan jelent meg, én azt hittem és meg voltam győződve, hogy Isten teremtette az embert, nem az evolúció. És én azt is mondtam, emlékszem egyszeregy ilyen jelenetre. És valahogy tehát sok minden változott bennem. Úgy hiszem, hogy egy folyamat volt ez. Egy döntő dolog volt, és hiszem, hogy Isten már ilyen fiatalon is ki tudja munkálni az ember szívében ezt. Én úgy érzem, hogy akkor megtértem, nem úgy magam, de Isten kegyelméből, akkor úgy érzem, hogy akkor volt ez. Másnap valakik vendégeink voltak és az volt az első dolog, amit elmondtam, hogy most már a Jézusé vagyok és annyira élnek bennem ezek a jelenetek. Aztán később, úgy 10-11 évesen, nem vagyok ebbe biztos, hallottam egy előadást. Akkor tudatosult bennem újra, hogy a keresztyének ez olyan komoly elkötelezettség, valahol olyan, mint katonának lenni, harcolni kell. Valahol ez bántott akkor is, azért éreztem bűnbánatot és valahogy nagyon szomorított ez, hogy nem tettem bizonyságot Krisztusról, az volt az érzésem, hogy nem beszéltem eleget erről, ez világosodott meg előttem, hogy mennyire fontos, hogy nekem számítson az, hogy Jézus Krisztus 274