Népi vallásosság a Kárpát-medencében 6/I. Konferencia Pápán, 2002. június (Veszprém, 2004)

Egyháztörténet, egyházfegyelem, történeti források. Felekezetek együttélése - Pilipkó Erzsébet: A „nemlétező” görög katolikus egyház működése Kárpátalján 1949-től 1898-ig

Népi vallásosság a Kárpát-medencében 6. Pilipkó Erzsébet A "nemlétező" görög katolikus egyház működése Kárpátalján 1949-től 1989-ig A görög katolikus egyházi élet 1949-ig a maga belső törvényei szerint alakult. Az egyház domináns szerepet játszott a közösségek mindennapjainak a megszervezésében. A parókus személye erkölcsi és társadalmi tekintéllyel bírt nemcsak a saját, de a más felekezetűek körében is. A munkácsi egyházmegyének az ortodox egyházzal 1949-ben történt reuniálása gyökeres változást hozott az egyházközségek életében.

1 Ez a változás annak függvényében voltjelen a konkrét közösségekben, hogy az adott parókus milyen módon viszonyult az új rendhez,

2 formálisan elfogadta-e a reuniálást: "aláírt"- e s akkor megszakítás nélkül folytathatta a működését, vagy megtagadta azt, és vállalta az ezzel járó büntetést: a kényszermunkát.' Harmadik változatban visszavonulhatott lelkészi hivatásától s civilként élhette tovább az életét, általában nehéz fizikai munkát végző munkásként. A kárpátaljai magyar egyházközségekben mindegyik változat előfordult. Az egyháztörténet 129 parókust (magyarokat és ruszinokat) tart nyilván, akiket a görög katolikus egyház felszámolásakor "a szovjet nép ellenségének" nyilvánítottak, mert nem voltak hajlandók a reuniálásra.

4 A reuniálási eljárás része volt annak az egyházpolitikai folyamatnak, amely a berendezkedő új hatalom legitimációját volt hivatott erősíteni, s a régi struktúra lebontására, teljes megszüntetésére törekedett, sőt ellenállás esetén a fizikai megsemmisítéstől sem riadt vissza.

5 A parókusok 1949. évi magatartásának vizsgálatát nem tartottam feladatomnak, ennek értékelése az egyháztörténészek kompetenciájába tartozik. Bár az szembetűnő, hogy egyházi berkekben sem egyértelmű a reuniált parókusok megítélése, hiszen az "aposztata" ('hitehagyott') jelzővel való illetésük már egyfajta értékítéletet fogalmaz meg, ugyanakkor Bendász István megjegyzi, hogy "egy sem önkéntesen, meggyőződésből lett aposztatává".

6 Feladatomnak tartottam azonban, hogy a közösségek szempontjai alapján egyéni élettörténetek elbeszéléseiből értelmezzem azokat az 1949-ben történt egyházpolitikai eseményeket, amelyek a parókusokat ilyen vagy olyan döntési helyzetbe kényszerítették, és hogy az ő döntéseik hogyan hatottak az egyházközségek további életére: segítették-e a fennmaradást, a vallásgyakorlás és a hitélet megtartását. Ezekben a magatartásokban, a mindennapi élet "észrevétlen eltolódásaiban" konstituálódik az egyház "kisbetűs történelme".

7 267