Népi vallásosság a Kárpát-medencében 5/II. Konferencia Pápán, 1999. június 22-24. (Veszprém, 2001)

Egyháztörténet, felekezetek együttélése - Dénesi Tamás: Remeték a veszprémi egyházmegye területén a XVIII. században

Egyháztörténet telekezetek együttélése Dénesi Tamás Remeték a veszprémi egyházmegye területén a XVIII. században A veszprémi egyházmegye 18. századi történetét kutatva figyeltem fel az egyházmegye területén ebben a században élt remeték nagy számára. Mivel a Dunántúl nagy részét magában foglaló püspökség történetével nem lehet Pfeiffer János nagyprépost életművének és hagyatékban lévő egyháztörténeti anyaggyűjtésének

1 megkerülésével foglalkozni, e hagyatékban rá is leltem egy, a remeteségekről gyűjtött jegyzetanyagra.

2 Noha hamarosan rátaláltam ezen anyaggyűjtés feldolgozására is,

3 sőt e munka kiadás előtt áll, mégsem látszott haszontalannak tanulmányom megírása. Ugyanis a Takács-Pfeiffer szerzőpáros leginkább a remeték felsorolásával és néhány momentum kiemelésével dolgozta fel e témát, a rendelkezésünkre álló forrásanyag viszont ennél jóval alaposabb elemzést is lehetővé tesz. A 18. században a veszprémi püspökség területén élő remeték életének, működésének feldolgozása nyomán pedig néhány általános megállapítás is tehető, mely igaz lehet a más egyházmegyék területén élő társaikra is. A remeteség intézményének története a 18. századig, különös tekintettel Magyarországra Az ókori Egyiptomban azt tartották, hogy a Nílus árterülete, a termékeny, megművelt „fekete föld" az élet, Ozirisz és Horusz birodalma, ezzel szemben áll Széth terméketlen, kopár, veszedelmekkel teli birodalma, a „vörös föld", a sivatag. A keresztények számára a 3-4. században mégis pozitív tartalmat kapott. Visszaemlékezvén arra, hogy az Ószövetség prófétái az Isten megtapasztalására egy ideig a pusztaságban éltek, sőt maga Jézus is negyven napot töltött ott, sokan vállalkoztak arra, hogy életüket a világtól elvonulva, a sivatag mélyén éljék. A görög anachorétész szó a visszavonulás, a világtól való eltávolodás gondolatára utal, ebből alakult ki az anachoréta, azaz a magányosan élő ember elnevezése. Más névvel is illették a pusztában élőket: a görög heremosz a sivatagot jelöli, az eremita pedig, amelyből magyar reme79