Népi vallásosság a Kárpát-medencében 5/II. Konferencia Pápán, 1999. június 22-24. (Veszprém, 2001)

Egyháztörténet, felekezetek együttélése - Kövy Zsolt: A református presbitériumok társadalmi, történelmi szerepe

Egyháztörténet felekezetek együttélése Kövy Zsolt A református presbitériumok társadalmi, történelmi szerepe Múlt nélkül semmi sem érthető, а jövő iránti felelősségünk impulzusait is ebből a forrásból merítjük. Az egyház sorsa ezért örök reinkarnáció, amiben a megváltó Jézus Krisztus tegnap és ma és örökké ugyanaz. Erre a lelki, szellemi fonálra fűzi fel az idő a kegyelem rendje szerint működő egyház eseményeit az igazságosság ítélete alatt. Ebben a sajátságosan református történelemszemléletben jelenik meg a jézusi tanítvány, az Isten munkatársa, az egyház történetének fontos és felelős szereplője, a presbiter. Nemcsak attól kezdődően, amikor hivatalosan is alkotó és kormányzó szerepet kap, hanem voltaképpen a kezdetektől, mint tanú és hírvivő. A presbiter (vén), a presbitérium (vének tanácsa) a zsidóság gyülekezeti és polgári alkotmányának hatása alatt már az őskeresztyénség kezdetén meghatározó tényező a gyülekezetekben, először Jeruzsálemben. A keresztyénség terjedésekor, új alapítású közösségekben a presbiterek mindenkor és mindenhol irányító szerepet kaptak. A tanítói tiszt nem volt teljességgel az ő kezükben, mert a gyülekezetben mindenki szólhatott, de példamutató szerepük kétségtelenül elismert volt. A presbitérium, mint közösség, a jó rend vigyázója volt, s olyan személyiségeket adott az egyháznak, akik talentumaikkal kiemeltebb missziói szerepeket kaptak. Ezeket a presbitereket püspököknek (episkopos=felvigyázó) nevezték, akik a gyülekezeteknek igazi, legfőbb vezetőik, lelkipásztoraik voltak. A kezdetekben e püspökök között nem volt rangkülönbség. A presbiteri tiszt vezetői szolgálatra szóló kiválasztottjai voltak, de nem uralkodásra, hanem a krisztusi missziói parancs alázatos teljesítésére. Az egyház mindig erős volt akkor, amikor ez az elhivatás, ez a szemlélet volt az irányadó, s mindig gyenge, amikor az episzkopális (püspöki) hatalom volt a meghatározó, amiben a presbitériumi közösség értékalkotó munkássága elhalványodott. Ez az arányvesztés végigkísérte az egyház egész történetét, s még a reformáció hozta egészséges reneszánsz sem tudta mindenkor visszautasítani azt a kísértést, amit a hatalmi struktúrájú egyház jelentett. Természetesen a reformáció nemcsak a tanokban, hanem az egyház 43