Népi vallásosság a Kárpát-medencében 5/II. Konferencia Pápán, 1999. június 22-24. (Veszprém, 2001)

Történeti források, forrásismertetések: - Tóth G. Péter: Félelem és rettegés a pestistől

Történeti források, forrásismertetések módszerével is, mely Tüskés Gábor és Knapp Éva révén a hazai szakirodalomban is meghonosodott. Tüskés és Knapp szerint az életpálya, mint „értelmezési modell" alkalmas „egy mindenkire érvényes, a születéstől a halálig tartó teljes életpálya vagy életpályák történeti rekonstrukciójára" és „a szélesebb társadalmi rétegek élet-történetének megírására".

3 A mindennapi életre „leselkedő veszélyek" vizsgálata ezáltal módot ad arra is, hogy meglássuk az egyének miként „gyűrik le a mindennapokat", milyen stratégiákat alkalmaznak krízis-helyzetekben, és hogyan „dolgoznak fel konfliktusokat", továbbá megláthatjuk azt is, hogy a „hatalom" milyen eszközökkel próbálkozik ugyanezen helyzetek megoldásánál. Le Roy Ladurie szerint - aki a 14-18. századi járványok történetét vizsgálva a betegségek globális egységesülésének jelentőségére hívta fel a figyelmet -, a „rosszindulatú természeti erők" globális elterjedése emberi életek tömeges feláldozását eredményezte, mely pusztítás nagyobb mértékű volt, mint a 14—18. századot megelőző vagy az ezt követő évszázadokban. Mozgásba lendült, nagy arányú járványok ugyan már a korábbi időszakokban is pusztítottak, de ezek akció-rádiusza kevésbé volt olyan kiterjedt, demográfiai következménye pedig nem volt olyan tartós, mint a 14-18. század járványaié. Természetesen Le Roy Ladurie nem kívánta sugalmazni, hogy az egységesülés véget ért volna az 1600-as vagy az 1700-as években - hisz a 19. században a kolera felbukkanása ennek a gondolatnak az abszurditását mutatná - de mégis rávilágított arra a jelenségre, mely ebben az időszakban hirtelen, drámaszerűen, azt lehet mondani apokaliptikus állapotokat teremtve alakította át, változtatta meg Európa és a felfedezett új világok társadalmát és kultúráját.

4 A pestis gyakran produkált olyan válsághelyzeteket, amikor az emberi élet egy lecsupaszított és rítustalanított vákuumba került, amikor az élők gyakran a fizikai megmenekülés, a holtak pedig a túlvilágra jutás lehetőségétől is megfosztattak. Delumeau szerint a járvány mint egy „nagy teljesítményű reflektor" irányult egyszerre az emberekre, mely kímélet nélkül leleplezte őket. A reflektor fényében némelyek aljasnak és gyávának, mások nagyszerűnek és hősnek mutatkoztak. Feltételezhetjük természetesen, hogy létezett (létezik) a kettő közötti átmenet is, az igazi középút, melyet általában magunkénak vallunk, ahol az emberek nem mindig csak aljasként vagy csak hősként viselkednek.

5 Ez a gondolati önmérséklet azonban egy válsághelyzet értelmezésénél nem biztos, hogy célravezető. A pestisről beszámoló krónikák kifogyhatatlanok az embertelen valóság e két aspektusát illetően, a középútról viszont általában hallgatnak. A „Nagy Halál" pusztításától (1347) kezdve sok évszázadon keresztül mindenkinek át kellett éreznie a pestistől való félelmet, a tömeges méretű halandóság borzongató látványát, vagy rosszabb esetben saját maga is átélte a betegség okozta szenvedéseket. A pestistől való félelem, a borzongató látvány és a személyre szabott szenvedéstörténet mindenki számára létező, lehetsé3o2