Népi vallásosság a Kárpát-medencében 5/I. Konferencia Pápán, 1999. június 22-24. (Veszprém, 2001)

A mindennapok és az ünnepek vallásossága - Lábadi Károly: Drávaszöb népének vallásossága a háborúban

A mindennapok és az ünnepek vallásossága vesebben. 1910-ben a Drávaszögben még 20 348 magyar élt, 1991-ben már csak 8956-an voltak. Az apadást az is siettette, hogy a második világháború utáni évektől igen erős asszimiláció kezdődött el. Évről évre szaporodott a vegyes házasságok száma, amelyekben a születendő gyermek már alig vagy egyáltalán nem tanulta meg anyanyelvét, ha a házasságban az anya volt a magyar, de akkor sem volt jobb a helyzet, ha az apa vallotta magát magyarnak. A magyar közösséget továbbá gyengítette a jugoszláv nemzeti-nemzetiségi kategória megjelenése, amely szerb ösztönzésre a délszláv államban lakók egymáshoz tartozásának megfogalmazása volt, s lényegében egy új nemzetet, az egységes jugoszlávot igyekezett megteremteni. Igazából hovavalóságot jelölt, s igyekezett kilúgozni minden más nemzeti-nemzetiségi tudatot. S bizony, a népszámlálásokon sokan áldozatul estek, s csökkentették nemzetiségük létszámát azzal, hogy jugoszlávnak vallották magukat. Az 1991-ben kezdődött szerb megszállás tovább tizedelte a lakosságot, családok százai hullottak szét: a félelemtől, a fenyegetettségtől a magyar népességnek jó egyharmada elmenekült, vagy a felszabadított horvát területeken, vagy az anyaországban, külhonban, sőt a tengerentúlon keresett menedéket. Számukról soha senki nem készített pontos kimutatást. A horvát kormányszervek kb. 2300 magyar menekültről tudtak, a Délvidéki Református Menekült Misszió 3200-3500 főre becsülte őket. Az otthonmaradottak sokáig saját börtönükben érezhették magukat, mivel nem hagyhatták el szülőföldjüket, de az elmenekültek sem térhettek vissza. Családtagok, barátok szakadtak el egymástól. Evek múltak el, amíg újból találkozhattak. Amikor 1997-től hazatérhettek, az otthonmaradottak és visszatértek közé újabb ék verődött: a bizalmatlanság, az irigység éke, amely többnyire abból az álságos lajstrombavételből adódott, hogy ki mennyit veszített, s ki volt jobb hazafi. Közben a történelmi egyházak is súlyos áldozatokat szenvedtek, kivérzettek, s maguk szintén áldozattá váltak, amikor jó pásztor módjára a szétrebbent nyáj őrzésére vállalkoztak. A katolikus papokat az utolsóig elüldözték a megszállók, csak néhány, minden bátorságát összegyűjtő református lelkész maradt otthon. Kiszolgáltatták a sákramentumokat, temettek, néha eskettek, még kevesebbszer kereszteltek. Szinte nem volt olyan nap, amikor ne kellett volna a nyitott sír mellé állniuk, s vigaszt mondani az itt maradottaknak, ha egyáltalán a fiak odaállhattak a szülők vagy nagyszülők koporsója mellé. 1992 és 1996 között csak Alsó-Baranyában 556 alkalommal temettek 170 reformátust és 386 katolikust. Mindössze hét házasságkötés történt, s csak 47 alkalommal kereszteltek. A konfirmáltak száma is csak 34 volt. Ahogy fogyatkozott a falvak népe, úgy apadt az eklézsiák lélekszáma: 1969-ben 3022, a háborút megelőzően 2483 reformátust tartottak nyilván. 1993-ban ez a szám 1513-ra süllyedt. 970-en hiányoztak. A katolikus közösség száma a drávaszögi magyar falvakban 3500 körüli volt a háborút megelőzően. A lelkek 278