Népi vallásosság a Kárpát-medencében 5/I. Konferencia Pápán, 1999. június 22-24. (Veszprém, 2001)

Imádságok, szakrális szövegek - Erdélyi Zsuzsanna: Az archaikus népi imádságszövegek történeti előképei

Imádságok, szakrális szövegek A ferences szellemiség ihlette - éltette fölfokozott vallási élmény termelte ki azokat a lírai-epikus-dramatikus műfajokat, amelyek napjainkra roncsoltan bár, de az archaikus népi imádságokban megmutatkoznak. Hitelesen vallanak az egykori köznépi vallásosság érzelmi telítettségéről, a krisztushalál évente megismétlődő katartikus tömeghatásáról. Amikor a reneszánsz és a reformáció térhódításával megváltozott a vallásos élet jellege, a köznépi spiritualitásban több műfaj elvesztette a közösségi élmény meghatározta-fönntartotta szerepét. Népszerűsége azonban biztosította továbbélését a népi kegyesség kisközösségi (falu, család) kereteiben. E műfajok lassan a nép szellemi örökségének részévé váltak és passiótémájuk folytán immár imádságként illeszkedtek be a szóbeli kultúra állományába. Az ún. irodalomalatti élőszavas vonulat, a középkor másodlagos oralitása, megkönnyítette a kor gyakorlatának megfelelően, az élőszóval terjesztett szövegeknek - kevés volt az írni-olvasni tudó ember - az elsődleges oralitásba, a népi kultúrába történő beáramlását, s ezzel fönnmaradását. Ez utóbbit segítette a nemzedéki átadás, „firul fira" átörökítés családon belüli biztonsága, ha ugyan nem rejtettsége. A szövegeknek erre a mondhatni fedezékbe vonulására azért is volt szükség, mert bizonyos jellemző elemeik, mint pl. a középkor szabadabb szemléletét még elegyesen tükröző mágikus-misztikus gondolati tartalmat megjelenítő záradékok, kivívták az egyház tiltását, sőt szankcionálását. A tridenti zsinat (1545-1563) előtt, köztudottan, nem volt egyházi ellenőrzés, nem érvényesült a nihil obstat ellenjegyzése. A tridentinum szellemében immáron szigorúbban föllépő papság a hittisztaság követelményével összeegyeztethetetlennek tartotta a záradékok teológiailag elfogadhatatlannak ítélt mondanivalóját. Még akkor is elfogadhatatlannak, ha az abban foglaltakat a szövegek Istentől, égi erőktől számlázottaknak tekintik, s ezt hangsúlyosan tudatják az elmondó személlyel: „... Maga mondja az Úristen, hogy aki ezt az imádságot..." stb. Az egyházi elutasítást a nép, ha tudomásul is vette, védekezésül valamiféle hallgatólagos diszkrécióval vonta körül ezeket a „nem papi", hanem „házi", „magán", „lelki", „családi" azaz az anyától, nagyanyától tanult imádságokat, félrevezetve az egyháziak éberségét, elaltatva gyanúját. Amiről nem beszélünk, az nincs-állapot biztonságában történő nemzedéki átadás s az öreganyám kikövetelte tőlünk-imavégzés szavatolta azt az egyedülálló történeti folyamatosságot, amely e hagyomány jellemző és említett informatív érétkének és forrásszerepének egyik magyarázó ténye. A másik az az erős közösségi felelősségtudat, amely az elődök szellemi javaival szemben tapasztalható az átörökítés menetében. Ennek a felelősségtudatnak számtalan jelét látjuk még napjainkban is. Megrázó vallomások érzékeltetik az általam az írástudatlanok felelősségének nevezett sokszor kínzó elkötelezettséget, sőt ennek terhét. Nem véletlenül tapasztalható olyanoknál, akiket szívesen nevezek élő fólióknak, mivel emlékezetük mint kódexlapok tárolják az ősök tudását. Nem egyszer megrendülést keltőén tör ki belőlük, mint pl. a moldvai 130