Népi vallásosság a Kárpát-medencében 2. A hasonló című, 1991-ben Veszprémban megrendezett konferencia előadásai és hozzászólásai (Veszprém-Debrecen, 1997)

Molnár Ambrus Mátrafüred: A Református Teológia Doktorok Kollégiuma Vallási Néprajzi Szekció határon túli kutatásai és eredményei

falusi földművelő, úgynevezett "kisgazda" réteg teszi ki, de meg kell különböztetnünk egy vékonyabb, vidéki és fővárosi, iparos és értelmiségi réteget is. A falusi, illetve ma már a városban lakó, de paraszti gyökerű réteg az, amelynek kultúrája, vallásos szokásai, kegyességi gyakorlata bennünket legjobban érdekel - szintén különböző történeti talajban gyökerezik. A dunántúli reformátusság életét, vallásosságát befolyásolta, és szinte mindmáig alakítja a nyugati protestantizmus történeti levegője, amely ezeken a tájakon a múlt üzenetével a lelkeket megérintette. A Csallóköz és a Kárpátalja reformátusságának vallásosságát az utóbbi évszázadban olyan történelmi események formálták, mint a trianoni békeszerződés következtében - néhol többször is megváltoztatott államhatárok. Ezek a hatások befolyásolták, alakították az erdélyi reformátusság vallásos életét is, a történelmileg más körülmények között kialakult hagyományok, hitélet és kegyességi gyakorlat mellett. A bácskai, bánáti, szlavóniai reformátusság szórványjellegű, sőt elszigetelt helyzetéből adódóan konzervatívabb, hagyományaihoz jobban ragaszkodó gyülekezetekben él. Az alföldi reformátusság a török megszállás évei alatt fenntartotta kapcsolatát a nyugati protestáns világgal. A peregrináció révén a sorra megszerveződött iskolákon keresztül ugyan lépést tartott a nyugati polgári és kulturális fejlődéssel, (mezővárosok) de a török megszállásból következően egyházi élete, vallásossága is többet megőrzött a régi, népi hagyományokból - sokszor evangéliumi jellegének kárára. Szinte ezt az állapotot konzerválta a trianoni béke után a határainkon kívülre került magyar lakosság körében az anyaországtól, az egységes magyarországi*református egyháztól való elszakítottság. A felsorolt indokok eléggé meggyőzőek, és alkalmasak arra, hogy ismeretükben belássuk: elérkeztünk az utolsó órákhoz, hogy a nagy forrongásban, átalakulásban lévő egyházi és vallásos élet hagyományait, reformátusságunk népi vallásosságának még megmenthető emlékeit összegyűjtsük, és mint a magyar kultúra egyik értékes részét megmentsük a jövendő számára. Erre nemcsak azért van szükség, hogy kegyeletes emlékként, kulturális (néprajzi) örökségként megőrizzük, hanem azért is, hogy gyülekezeteink egyre színtelenedő kegyességi gyakorlatát, templomi és templomon kívüli, családi istentiszteleteit a régi és jó hagyományok felelevenítésével - (azokat a mai követelményekhez igazítva) - színesítsük, meggazdagítsuk és megelevenítsük. Ennek a munkának szükségességét és nagy jelentőségét ismerte fel már 1915-ben RAVASZ László, amikor egyik írásában (I. Az Út, Kolozsvár) felhívást intézett a református lelkészekhez: "A nép a maga történelmét mondáiban dolgozza fel, regényeit regéiben mondja el, életbölcseletét példabeszédekre váltja, tehát theológiáját is kifejezi valahogy. Lehet, hogy bizonyos ba272