Népi vallásosság a Kárpát-medencében 2. A hasonló című, 1991-ben Veszprémban megrendezett konferencia előadásai és hozzászólásai (Veszprém-Debrecen, 1997)

Nagy Olga Kolozsvár: A népi vallásosság sajátosságai

is utalni, hogy ezekben a protestáns, kálvinista falvakban a református papok hirdették az élet "sorsos" oldalát, ahogy azt Balázs Sándor a predestinációról írott könyvében kifejti." Kiss Géza Ormányság című müvében pedig "végzetről", "végzethitről" beszél. "így vót mögírva" - szokták mondani.

12 "Ez volt a sorsa", "Eddig voltak a napjai", "ez volt a sors végzése" - szokták mondani Havadon is, ha valakivel valami szerencsétlenség történt. A nagy istencsapásokat gyakran sorsnak, végzetnek tekintik. Max Weber is utal arra, hogy a protestáns vallásokban már Luthertől kezdve a "gondviselés" gondolata sajátos színezettel a "végzetet" asszociálja.

11 A kálvinizmus, miképpen Max Weber már idézett könyvében kifejti, azáltal, hogy az emberek tekintetét a "túlvilágról" az "evilág" felé fordította, ez együtt járt azzal, hogy bár a református tan a túlvilágról, a test feltámadásáról mindegyre megemlékezik - szerves része a liturgiának -, az emberek itt ezen a földön kívánnak boldogulni. Számos vallomást rögzítettem a Maros megyei Mezőpaniton

14 és Havadon

15 arról, hogy a lélek csak "szusz" és "pára", hogy a test nem támad fel. Másfelől kialakult az a meggyőződés, hogy Isten mindenkinek itt ezen a földön fizet meg érdeme szerint. Számos ilyen vallomást is lejegyeztem Havadon.

1

" Ezek a történetek mind az Isten igazságosságának bizonyítékai, a mennyország elvesztése miatti egyfajta kompenzáció, mélységes vallásos meggyőződésként éltek az emberekben. Ez egyben értékrendi szerepet is betöltött, hiszen azért kell Istennek tetsző módon viselkedni, mert Isten számon tartja tetteinket. Ezt úgy tekinthetjük, mint egy vallásos meggyőződés integrálódását a racionálisabb népi gondolkodásmódba. Sajátos vallásos felfogásként tarthatjuk számon a halálhoz való népi viszonyulást is. Eltérően a városi gondolkodástól, a halálhoz való természetes viszonyulás, a halálban való megnyugvás mint Istentől elrendelt sors elviselése egyfajta népi vallásos jelenségnek tekinthető. Ennek fontosságát különösen akkor mérhetjük le, ha a városi kultúrában, irodalomban, költészetben oly gyakran megénekelt viszolygásra, irtózásra gondolunk. Egyben hadd jegyezzem meg azt is, hogy ez a felfogás természetes következménye annak, hogy a földműves ember a természettel szoros közelségben élt, az életet egyetlen körforgásként érzékeli, ahol van kezdet és van vég, s ahol az egyén csak láncszem a nemzedékek sorában. Kunt Ernő Hiedelemrendszer és társadalmi parancs című munkájában írja: "Az elmúlás természeti törvény. A természettől még el nem távolodott paraszt ember a testet befogadó anyaföldet szinte ugyanúgy nevezi: az ősi indokínai énekekben "0, halott lelkének szelleme / elrothadtál, mint a rizsszeme."

17 14