Pilipkó Erzsébet – Fogl Krisztián Sándor (szerk.): Konferencia Veszprémben a Laczkó Dezső Múzeum és a Veszprémi Hittudományi Főiskola közös szervezésében 2014. május 20-23. - Vallásos kultúra és életmód a Kárpát-medencében 10. (Veszprém, 2017)
Vallástörténet, egyháztörténet, történeti források - Klestenitz Tibor: Vallásosság és hitélet Magyarországon – a katolikus nagygyűlések tükrében
VALLÁSOS KULTÚRA ÉS ÉLETMÓD A KÁRPÁT-MEDENCÉBEN 10. politikai szervezkedés fellendítését szolgálták. Ugyanakkor ezt a mozgalom vezetői igyekeztek összekapcsolni a hitélet felvirágoztatásának igényével, hiszen a politikájuk melletti kiállást - a liberalizmus által dominált közéletben - csak mélyen elkötelezett támogatóktól várhatták. Zichy Nándor gróf már az 1900-as nagygyűlésen figyelmeztette hallgatóságát: „Nem a mi tetszésünkre van ám az hagyva, hogy a hitéletet magunkban és másokban fejleszthessük és fejlesszük”. Három fő tényezőt emelt ki: mivel a hit közvetítésének legfontosabb eszköze az oktatás, ezért lehetőséget kell adni arra, hogy a katolikusok tanulmányaikat a népiskoláktól egészen az egyetemig vallásos szellemben folytathassák. A második követelmény a pápa iránti hűség - még az ultramontanizmus vádjával szemben is —, hiszen az a katolikus identitás alapját jelenti. A harmadik tényező a katolikusok közéleti és politikai munkája, ami nem csupán néhány politikus - vagyis a Néppárt - dolga, hiszen az az egész közösséget érinti. Zajos helyeslés közben arról beszélt, hogy a politikai szerepvállalás hitéleti jelentőséggel is bír, hiszen „ezzel Istent szolgáljuk és egyházunkat és polgártársainkat, azzal is megmentünk lelkeket, ha a közügyeket kellőleg rendezzük, és azok alapján megszerezzük a kát. hitélet fejlesztésének feltételeit.”24 A párt politikusai részéről ez a fajta érvelés, később is gyakran megjelent. Molnár János apátplébános például 1907-es nagygyűlési beszédében abból indult ki, hogy a hitélet a hit szilárdságától függ, ezért az egyház tagjainak rendszeresen képezni kell magukat. Jó példaként említette a német katolikusokat, akik véleménye szerint azért voltak olyan sikeresek a politikában, mert ismerték és rendszeresen gyakorolták hitüket.25 A politikai katolicizmus szószólói tehát - mint láthattuk - a pápaság hatalmának elismerését tartották a közösséghez való tartozás egyik legfontosabb kritériumának. A népszerű, a szociális kérdés iránt is intenzíven érdeklődő klerikus, Wolafka Nándor debreceni plébános 1901-ben a pápa tekintélyéről szólva leszögezte: „aki nincs Krisztus, aki nincs Isten, aki nincs a pápa mellett, az Krisztus ellen, az Isten ellen van [...] aki hit és erkölcs dolgában Péterrel ellenkezik, az, legyen bármily dicső, legyen bármily állásban: katolikus az többé nem lehet”. Mivel azonban a nacionalista közgondolkodás Európa-szerte hajlamos volt a pápaságban idegen világi hatalmat látni, ezért Wolafka arra kényszerült, hogy érveit nemzeti szólamokkal támogassa meg, sok európai elvbarátjához hasonlóan26 bizonygatva azt, hogy lehetséges kettős, az egyház és a haza iránti kötődés. Hangsúlyozta, hogy már az ország megszületése is a szent koronát adományozó 24 Gyürky 1900, 91-94. 25 Alkotmány, 1906. szept. 23. 26 Altermatt 2005, 430. 52
