Pilipkó Erzsébet – Fogl Krisztián Sándor (szerk.): Konferencia Veszprémben a Laczkó Dezső Múzeum és a Veszprémi Hittudományi Főiskola közös szervezésében 2014. május 20-23. - Vallásos kultúra és életmód a Kárpát-medencében 10. (Veszprém, 2017)
Janka Ferenc: „Vestigia Dei” Interdiszciplináris párbeszéd a vallásosságról
VALLÁSOS KULTÚRA ÉS ÉLETMÓD A KÁRPÁT-MEDENCÉBEN 10. A vallási dimenzió Itt érkeztünk el fejtegetésünk középpontjához, a vallási szemponthoz. Az interdiszciplináris párbeszédben néhány irodalmi és pszichológiai szempontot vetünk fel. Irodalmi példák a vallási dimenzió megfogalmazására A vallás és irodalom kapcsolatát vizsgálva először talán a patrisztikus teológia egyik ismeretelméleti paradigmáját, az Istenről szóló beszéd hármas útját (triplex viae) érdemes felvázolni. Ez az állítás (1), a tagadás (2) és a fokozás(3) útja. Egy példával rögtön megvilágítjuk, hogy mit is jelent ez az első hallásra nagyon tömör és elvont szabály. Isten van (1), de nem úgy van, mint a teremtett világ dolgai (2), hanem sokkal inkább és egészen másként van (3). Egy másik példa: az Isten jó (1), de nem úgy jó, ahogy jó az étel és az ital, vagy a pihenés, vagy ahogy jó az édesanya vagy az édesapa szeretete (2), - még akkor is, ha ezek nagyon jók-, hanem sokkal inkább és egészen másként jó (3). Az irodalomban is találunk olyan példákat, amelyek ennek a teológiai útnak a logikáját követik. Ahol a költői intuíciót olyan nyelvi eszközök fejezik ki, amelyek szétfeszítik az evilági tapasztalás kereteit, egymásnak ellentmondó valóságok, antinómiák egybeesését, koincidenciáit halljuk, mégis megsejtjük, hogy az a valóság, amire utal akkor is igaz, ha túl van a tények birodalmán. Pilinszky az Egyenes labirintus című versében így ír: „végül is milyen lesz, milyen lesz/ e nyitott szárnyú emelkedő zuhanás,/ visz- szahullás a fókusz lángoló,/ közös fészkébe? — nem tudom,/ és mégis, hogyha valamit tudok,/ hát ezt tudom, e forró folyosót,/ e nyílegyenes labirintust, melyben/ mind tömöttebb és mind tömöttebb/ és egyre szabadabb a tény, hogy röpülünk. ” Tudjuk, hogy testünk számára lehetetlen a nyitott szárnyú emelkedő zuhanás, mégis magával ragad a költő látomása. Mint ahogy Shakespeare LXXV Szonettjének képei sem az érzékelő tapasztalás világából származnak, hiszen fizikailag lehetetlen, hogy „Koldus-szegény királyi gazdagon,/ Részeg vagyok és mindig szomjazom”. Ha valaki az emberi szeretet, szerelem tapasztalatában meg tud élni ilyen misztériumot, akkor ez megnyitja az ember lelkét arra, hogy ha valamit nem tudunk elképzelni, azért az még nem biztos, hogy nincs is. Amire a fizikai tapasztalás keretei nem elégségesek, az nem biztos, hogy nem létezik, sőt talán csak az létezik igazán. Nem biztos az sem, hogy „amiről nem lehet beszélni”, - ahogyan Wittgenstein mondja-, „arról hallgatni kell”. Ezt kétféleképpen lehet 19
