Népi vallásosság a Kárpát - medencében 1. Az 1990. december 8-9-én Sepsiszentgyörgyön megrendezett konferencia előadásai (Veszprém, 1991)
Kósa László mávelődéstörténész Budapest: Elnöki bevezető
Mindaz, amit eddig vázlatosan elmondtam, Erdélyben fokozott figyelmet érdemel. Közülünk sokan jól ismerik a régi Magyarország néprajzát „fölfedező" Csaplovics János sokat idézett mondatát: „Magyarország Európa kitsinyben" (1820). Csaplovics arra gondolt, hogy a soknemzetiségű, soknyelvű, számos etnikumlakta, változatos természeti adottságú, eltérő településformákat, sokféle természeti szépséget, megélhetési módot, gazdag ásványi kincseket magába foglaló állam európai viszonylatú összehasonlító vizsgálat terepe. Olvasta-e Csaplovicsot Meltzl Hugó, a kolozsvári egyetem első német professzora, vagy sem, nem tudjuk. Erdélyre vonatkozóan azonban ő is megfogalmazta ezt a gondolatot: „Legyen elég ez alkalommal csak az erdélyországi részekben előforduló számtalan néptradíciókra figyelmeztetni, melyek oly gazdagoknak nevezhetők, hogy bátran vetélkedhetnek világhírű bányakincseivel. Az a körülmény, hogy a legkülönbözőbb származású néptöredékek lakják ezt a félreeső országrészt, elegendő ok arra, hogy a népköltészet terén éppen a mi szűkebb hazánk valósággal múzeumnak tekintessék Európában." (1881) Nem hiszem, hogy magyarázni kellene, milyen múzeumra gondolt Meltzl. Nem ócskaságok gyűjteményére, hanem eleven hagyományok együttesére, melyek nagy múltjuknál fogva érdemesek a sokoldalú, értékelő tanulmányozásra és őrzésre. Ezek közé tartozik konferenciánk tárgyával szoros kapcsolatban az, hogy Erdély a vallásbéke klasszikus földje. Tudatosan nem vallásszabadságot említek, mert véleményem szerint nem ez a XIX. századi fogalom, hanem a vallásbéke felel meg annak, ami az 1568 januári tordai országgyűlésen törvényként megszületett. Megfogalmazták a vallási türelmet és a prédikálás szabadságát. Ilyesmire akkortájt valóban kevés példa volt földrészünkön. Jelentőségét nem csorbítja, hogy hamarosan megszorító rendelkezések születtek, később visszaéltek a törvény betűjével és nincs egyház, melynek történetében ne találnánk sérelmeket. Mégis: ez a kiindulás vált alapjává annak, hogy a reformáció és az ellenreformáció összeütközései Erdélyben nem váltak olyan súlyosakká, mint Európa sok más országában, hogy az újkorban egyedülálló vallási sokféleség élt ezen a földön, amit mai divatos szóval bízvást nevezhetünk „szellemi pluralizmusnak". Ennek a szellemnek köszönhető a nyugati és keleti vallások párhuzamossága. Az, hogy a szentháromság tanát elutasító egyház a reformációtól folytonosan egyedül itt maradt fönn (unitáriusok), az, hogy az ortodox román templomok egészen más stílusban épültek, mint a Kárpátokon túl, az, hogy létrejött a román nemzeti eszmét dajkáló görögkatolikus egyház, az, hogy a szász lutheránusok a reformáció legkorábbi éveinek tradícióit őrzik, az, hogy befogadták a lengyel unitáriusokat és a katolikus örményeket, az, hogy a szászok és a magyarok fordították és kiadták az első románnyelvű (vallásos) könyveket. S még nem is említettük a római katolikus státust, a reformátusok sajátos igazgatási-szervezeti rendszerét, mely a fejedelmi udvarig nyúlik vissza eredetében vagy a prozelita, zsidózó szombatosokat. Részletekbe 7
