Gyöngyössy Orsolya – Limbacher Gábor: Konferencia Alsóbokodon és Nyitrán a nyitrai Konstantin Filozófus Egyetemmel közösen 2011. október 5-8. - Vallási kultúra és életmód a Kárpát-medencében 9. (Veszprém, 2014)

II. A népi vallásosság történeti–néprajzi megközelítései - Horváth József: Végrendeleti adalékok a temetéskori harangozás és misemondatás történetéhez

VALLÁSI KULTÚRA ÉS ÉLETMÓD A KÁRPÁT-MEDENCÉBEN 9.

is „harangoztassék annak rende szerint” - ez valószínűleg arra utal, hogy volt valamiféle különbségtétel a harangozás rendjében, talán rang szerint;44 másrészt a szigorú fizetési utasítás tűnik szemünkbe, valamint az, hogy a harangozás díja a templom számára jelentett bevételt. Ez utóbbit más forrásaink is megerősítik: az 1759-ben Koroncón végrendelkező Pesti András hátrahagyott árváinak irataiból tudjuk pl., hogy a temetés után a plébános „a Templom részéről” vett föl „egy hetest az Harangokért” - miközben az oskolamester nyolc garast, azaz 40 dénárt vehetett fel az „éjjeli éneklésétől és nappali énekléséiül, és harangozásatol, és késéréstől”.45

*

Összegezve megállapíthatjuk: a 18. századi győri végrendeletekből meglehetősen sok adalék gyűjthető össze a temetéskori misemondatás mellett a harangozással kapcsolatosan is. A testálok főként arról rendelkeznek: hol és hányszor harangozzanak temetésük alkalmával? Alig tudunk viszont meg valamit a harangozás rendjéről: így pl. nem tudjuk, volt-e különbségtétel nem, ill. életkor szerint? Mint ahogy azt sem tudjuk meg forrásainkból, hogy harangoztak-e a haláleset napján? (A kolozsvári hóstátiakról tudjuk pl., hogy a haláleset napján nem harangoztak.46) Mindez a kutatások folytatására kell, hogy ösztönözze a téma iránt érdeklődőket!47

44 Vö. Kovács 1919. 17.

45 GYML, Archivum Vetus. Győr vármegye nemesi közgyűlésének iratai. Acta Orphanalia, Lad. 3. Fasc. 16.

46 Vö. K. Kovács 1944. 125.

47 A temetéskori harangozással kapcsolatosan Kovács Mihály már említett munkája mellett - ismereteim szerint - csupán Schram Ferenc szolgált még néhány történeti adattal (vö. Schram 1957.3., 6.).

240