Dr. Geiszt Jakabné szerk.: Múzeumi Diárium 1993 (Veszprém, 1993)

Gyűjtőúton Kelet-Tirolban

vezni, viszont pénzbe nem került és egy kis testet-lelket felüdítő fürdésre azért alkalmasnak bizonyult. Reggel ragyogó napsütésben indultam el a patakot kísérő ösvényen. Hamarosan egy, a szép fenyőerdő kiterjedt tisztásán rejtőző lápra bukkantam. Az 1500 méter magasan fekvő láp a lepkész ismerőseim számára valóságos paradicsom lehetett volna az ott röpködő rengeteg lepke miatt, de szerencsére a zengőlegyek sem hiányoztak a faunából. Óvatosan lépkedtem, mert tömegesen virágzott ott az érdekes életmódú rovarfogó havasi hízóka. Az eredetileg hegyvidéki elterjedésű növény feltehetően jégkorszaki reliktumként a magyar flórának is értékes tagja volt. Némi nosztalgiával gondoltam arra, hogy egyetlen hazai termőhelyén a Bakonyban, az 1970-es évek közepén a Tapolcai-medence üde lápjainak kiszáradása pecsételte meg a sorsát. Hosszan elidőztem a lápon. A hőmérséklet fokozatosan emelkedett és 10 óra körül szinte menetrendszerűen megjelentek az ott élő pompás szitakötők. Törvénytisztelő ember lévén azonban meg kellett állnom, hogy gyűjtsek belőlük. Ausztriában ugyanis (Európa több más országához hasonlóan) csaknem valamennyi szitakötőfaj védett. Egy nagy testű, helikopterszerűen csaknem állandóan az orrom előtt röpködő szitakötő viszont addig „kacérkodott" velem, mígnem szinte akaratlanul utánakaptam. Bele is került a hálóba, de miután kézbe fogva tüzetesebb vizsgálat után megállapítottam a faji hovatartozását (a Bakonyban is élő, de itt nagyon ritka hegyi szitakötőnek bizonyult) rögtön el is engedtem. Úgy látszik kicsit megviselte az eset, mert nem repült el, hanem letelepedett a közelemben egy nádszálra, talán soha vissza nem térő alkalmat kínálva a fényképezésre. Mire a felvétel elkészült, úgy látszik az állatot feltehetően ért sokkhatásnak is végeszakadt. A szitakötő hirtelen felemelkedett és fáradhatatlanul folytatta tovább látszólag céltalan repülését a láp fölött. Egy ideig még nézegettem, majd továbbindultam. A gyűjtögetésbe belefeledkezve haladtam feljebb és feljebb. A magasság növekedésével azonban párhuzamosan a gyűjtenivaló is egyre fogyott. A tenger szintje fölött mintegy 2000 méteren már csak elvétve repült egy-egy zengőlégy. Egyébként is későre járt, ezért visszafordultam. Az eredménnyel elégedetten ballagtam lefelé. Az egyik fenyőfa alatt a vastag mohapárnában váratlanul néhány szép sárga rókagombát pillantottam meg. Talán mondanom sem kell, hogy pompás vacsorát készítettem belőlük! Ausztriában tartózkodásom alatt a harmadik nap múlt el csapadék nélkül. Végetért az esős periódus, de ezzel sajnos az én gyújtőutam is befejeződött, a terv szerint másnap indultam haza. Itthon persze ugyanaz a szárazság és kánikula várt, amit egy héttel azelőtt otthagytam. Tóth Sándor