Dr. Geiszt Jakabné szerk.: Múzeumi Diárium 1991 (Veszprém, 1991)

Tagore Balatonfüreden

rövid, négysoros versből áll. Folyékonyan, betűnyi javítás nélkül, tisztán írta le új költeményeit ezüstözött lemezekre, amelyeket erre a célra konstruált dobozokban küldtek Berlinbe, a kiadójának, hogy ott sokszorosítsák. A vegyiszerrel preparált lemezekről a kézirat eredeti finomsága teljességgel az olvasó elé jutott. Tagore bengáli nyelven írt, de mindjárt maga is fordította angolra a szöveget. Megkérték arra, hogy ültessen emlékfát Füreden. Régi hindu legenda fűződik az ilyesmihez: akinek fája megél, az maga is megéri a csemete lombosodását. Az ősi mese részleteire itt nincs helyünk, elég annyi, hogy a legenda Tagorenál mindenesetre bevált: nemcsak hogy meggyógyult, hanem hosszú évekig dolgozott is. Amikor emlékfáját a Kisfaludy-szobor közelében elültette, így szólt: — Annak emlékére, hogy sehol másutt nem kaptam azt, amit itt, mert több ez vendéglátásnál, — ez rokoni érzések kiváltódása, ősi mélységű vendégszeretet. Adja Isten, hogy Füreden minél többezren olyan jól érezzék magukat, mint én. Külön lapra bengáli és angol nyelven a következőket írta a faültetés emlékére: Ha nem vagyok többé a földön, ó fám Susogtasd tavasszal megújuló leveleidet Az erre vándorlók fölött : — A költő szeretett, míg élt. Az ,,erre vándorlók" közt volt néhány évvel később Tagore fia, a holkari maharadzsa s még számos külföldi. Tagore olyan látogatót is küldött, aki nyolc-tíz nap alatt harmincezer pengőt hagyott a Dunapalotában és egész szállót bérelt ki a Balatonnál. Egyébként a róla közölt naivságokat kellő világításba helyezi ez a részlet: Tagore nagyon régi, előkelő és dúsgazdag családból származik. De amikor e sorok íróját meghívta Indiába, nem holmi tigrisvadászatról és más efajta nagyúri szórakozásról volt szó, hanem kulturális tanulmányútról. Ismerni kell a „Visva Bharati" társaságot, amelynek céljaira Tagore milliókat adott. — Ez az általam alapított társaság — mondotta — különböző nevelőintézeteket tart fönn, leányok és fiúk számára, akik egészen az egyetemi végzettségig folytathatják a tanulást. 1902-ben a feleségem halála után egész vagyonomat, kép- és könyvtáramat odaajándékoztam ennek a nevelőintézetnek, az épületeket éppúgy, mint később a műveimből eredő jövedelmet és egész Nobel-díjamat is. Kettős cél felé törekedtem. Az első az volt, hogy a városi és az angol hatástól mentes iskola legyen. Kint a szabadban nőijenek és tanuljanak a gyermekek, csak a szeretet és megértés árassza rájuk sugarait. Második célom az volt, hogy az iskola egyéniségem bélyegét viselje, ami csaknem teljesen ellenkezik a mai tanrendszerrel.